"...a változás, amit látni akarsz a világban." Gandhi szavai nagyon aktuálisak napjainkban. Hát, igen... Kapjuk is az ívet a tudósoktól a Jóistenen át, a megáradt folyókig bezárólag, hogy valamit nagyon elrontottunk. Már aki, figyel... Nos és próbálkozom. Be is vezettem magam ellen néhány megszorító intézkedést, a természet és gyorsan múló életem védelme érdekében. Nincs demokrácia, van radikális döntéshozatal és gyors végrehajtás. Ahogy megtanultam kis hazánkban. De hát... Elhasznált, tunya, mérgezett testem  felnyög: "De mééér'?! Nanemááá'... Hát má" ezt se szabad?!' S bevet mindent, hogy - legalább részben - visszakapja javait. (inkább: ellenjavait.) S mivel a megszokás nagy úr, fellázad. Mit jelent ez? Megvonási tüneteket, ohne Ende... S én minden reggel várom a hatást, az eredményt, a fordulatot, de - még - nem jön. Na erre mit mondjak? Én, az antihős...  Ismét Gandhihoz fordulok, aki ideteszi elém ezt a mondatot : "Csak akkor beszélj, ha a csendnél értelmesebbet tudsz mondani."

Pssszt! Csendben szenvedek tovább.

Mm

Mint oly sokan hollywoodi sorstársaim közül, jómagam is a bevált sormintát követem, Budapesten: délelőtt a vendéglátásban dolgozom, esténként pedig próbákra, stúdiókba járok, reménykedve abban, hogy eljön a nagy pillanat és... Nos egy pillanat eljött, ebben a formában: a pinceszínházi foglalkozásra jóval a kezdés előtt érkeztem, gondoltam hát, egy félreeső utcában megnyújtom háborgó lábizmaimat. (tudni kell, hogy az előző napok próbáin többször begörcsöltem... ) Egy szimpatikus, szűk, alig összevizelt kapualjban végeztem klasszikus stretching gyakorlataimat, és közben bámultam a járdán elhaladókat. Hideg volt, este volt, nem érdekelt sokakat a "látvány". Egy férfi azonban, kapucnival a fején - miközben kimért tempóban, egyenes derékkel elsétált előttem - elidőzött "rajtam" tekintetével néhány másodpercig. Én éppen féllábon billegtem (lehet, hogy kicsit vicsorogtam is), de azonnal felismertem: Hegedűs D. Géza volt, aki kis csomagjával a hátán - szerintem - a Katona József Színházba felé haladt., ahol vendégművészként Lear király szerepét játssza. Mivel amatőr csoportunkkal mi is Shakespeare drámáival foglalkozunk, azonnal éreztem, hogy közös buborékba kerültünk! Igen. A Kossuth-díjas, 70 éves művész és a szárnyait bontogató, lábát nyújtogató, teljesen átszellemült, 57 éves színésztanonc.Igen, abban az összenézésben - szavak nélkül is -  minden benne volt: "Nehéz szakma a mienk, de megéri..."  És mi a következő jelenet? Géza el, én majdnem el-esek, hátam mögött kinyílik a kapu és kilép rajta - Jézusom ! - Ian McKellen , a brit színészóriás?!?! . Vagy csak - egy kicsit - rá hasonlító idősebb ember és bizalmatlanul megkérdezi tőlem: - Maga, mit keres itt?!

Függöny!

Mm

"Előfizetője" és elkötelezett olvasója vagyok a Fedél Nélkül című, kéthetente megjelenő lapnak. Mindig találok benne egy cikket, verset vagy éppen egy képet, ami elgondolkodtat, magával ragad. Most Lázár Kati színésznővel készült egy hosszabb beszélgetés, ebből idézek egy mondatot: "Ma már szívesebben élnék egy döngölt padlójú kicsi házban, leginkább Indiában, nagyon egyszerű, nyitott lelkű emberek között..." Hm. A sikeres művész, anya és nagymama, akit a mai napig foglalkoztatnak a színházak, így érez?! A válasz egyszerű: igen, így és a cikkben vannak is  utalások a miértekre. De aztán a végére derűsebb lesz Lázár: befogadott kutyáival remekül elvan és gyakran segít elesett embereken."Embernél, kutyánál hasonló lelkiállapot a kiszolgáltatottság és a félelem. Ez egy kemény világ. Cselekednünk kell..."  Ezzel a szép gondolattal a szívemben megtekintettem Lázár Kati lányának játékát a Katona József Színház színpadán. A Hedda Gablert alakító Jordán Adél meggyőzően és drámaian mutatta be a jólétben, de kiszolgáltatottságban élő fiatal, szép, és elveszett nő történetét. Ibsen sem "egyszerű, nyitott lelkű emberek" közé helyezte hősét, aki nem is tudta elviselni a ránehezedő nyomást. Cselekedett...

Hmmm. Azt hiszem a tegnapi, kellemesen nehéz napot Lázár Katival és Jordán Adéllal még sokáig fogom hordozni magammal. No, most pedig lemegyek sétálni. Csak, nehogy összefussak Jordán Tamással...

Mm

Töredelmesen bevallom: van televízióm. Nézem is. Néha sorozatokat, néha sportot, többnyire angol futballt. Mást nem. Így volt ez ma is. Pazar gólokkal, a Liverpool az utolsó percekben fordítja maga javára a meccset. Elképesztő izgalmak, hét gól, férfias küzdelem, top teljesítmény. Ja kérem: This is Premier League. Alig, hogy a játékvezető lefújja a derbit, a riporter - hadarva magasztalva a két csapatot - sietve elköszön és "visszaadja a szót." Én persze még szívesen néztem volna a brit gladiátorokat, akik a meccs után sportemberhez méltóan gratulálnak egymásnak és megköszönik a közönség támogatását. Mert OTT, ez így szokás. De nem így gondolkozik a magyar tévés stáb, hanem egyből beadják a rövid híradót, a Tényeket. Hiába veszem le a hangot, feliratozzák az egyetlen fontosnak tartott hírt, - még egyszer: egy sportcsatornán! - mégpedig:egy derék magyar férfi tizenöt késszúrással megölte egyik családtagját. Mutatják a helyszínt és a jajgató szomszédokat is. Jó. Megvolt. Hátha visszakapcsolnak a meccs helyszínére... De nem. Helyette azt látom a lenémított készüléken, hogy Gyurcsány táncol, Ursula von der Leyen szigorú arccal nézegeti a kedves nézőt , háborús képek, majd Zelenszkij(!!!) neve is megjelenik és végül a felhívás: "Ne engedjük, védjük meg hazánkat!"

Azt a kúrv@! Ez így - a Spíler 1-en - nagyon durva... A magyar "betéttel" felhígított Premier League, így meglehetősen híg. Fos. Normális ember két perc alatt elfelejti a meccs gyönyörű pillanatait és sokkolva áll a "tények" előtt. De...van megoldás: lemondom a tévés csomagomat és előfizetek a Premier League-re. Direktben. Hígító nélkül. Cut!

Mm

Annyi,de annyi sz@rságot lehet olvasni-hallani, hogy felsorolni sem érdemes. De hol lehet beszerezni egy csipetnyi humort, kérem? Például a mosószalonban? Igen.! Idősebb hölgy várja, hogy a nagy, doboló-zúgó gép kiköpje ruháját, amikor érkezem saját kis szennyes batyummal. A székek mellett egy keverék kutya hever. Barátságos. Végigszaglász, míg betöltöm az adagom a gépbe, majd bemutatkozom az ebnek: A hölgy segít:- Fatime. Én, a sztereotip kérdéssel: - Menhelyi? - Nem. Az utcán találtuk. Valószínűleg kidobták egy autóból. - Óhh. Na, gyere kutyus, játszunk! Fatime jön és önfeledten kergetőzésbe kezdünk a kattogó mosógépek előtt. Majd a gazdi magához inti és fegyelmezi: - Fel fogsz pörögni Fatime és mehetünk ki a hidegbe pisilni! (Hú, azt nekem is kell gondoltam magamban...) Na, gyere csak ide pihenni. Fatime rám néz, hanyatt(!) fekszik és hol a gazdáját vizslatja, hol engem követ a szemével. - Ez a kutya tud beszélni ! - Persze, hogy tud! És magával nagyon jót szót ért. Mi a maga foglalkozása? - Hááát, éppen munkát keresek.- Na, akkor valami ilyet kellene keresnie...Majd kimondja a verdiktet: "Magát fiatalember, szerintem minden állat szereti." Majd a lejárt mosógéphez lép, kipakol egy kis kerekes táskába és elindul a kutyával kifelé.- Még egyszer megsimogatom Fatime-t és lezárom a beszélgetést: - Kedves amit mond, köszönöm. Igen, nekem nem is az állatokkal van gondom... Mindketten rám néznek. Fatime tisztán érti a mondatomat, az idős hölgy zavarban van. - Na, Isten megáldja és köszönjük a simogatást!

Viszontlátásra! A szárítóprogram végéig a szalonban maradok. A nadrágomat Fatime szőrszálai díszítik. Röviden felvonyítok és továbbnézem a forgó dobot.

MM

Állítólag Pablo Picasso élete utolsó évtizedeiben "nagyon gyerek" akart lenni. Vagyis: a Mester  újra a romlatlan, gondtalan, szabad, gyermeki tudatállapotát szerette volna visszanyerni és így alkotni. Hmm. Jövőre leszek 58, Picasso-val tartok! Nézzük! Hamarosan elkezdem új munkámat egy gyorsétteremben. Jeleztem a vezetőknek, hogy  szívesen szolgálok ki  vendégeket, mire ők boldogan mondták, hogy ez a feladatkör "nem túl népszerű" a munkatársak körében, úgyhogy...GO! 

Tovább! Már második évemet koptatom egy színész stúdióban. Az a nagy megtiszteltetés ért, hogy a meglévő csoportom mellett lehetőséget kaphatok "vendégszereplésre" egy alkotó csapatnál, akik Shakespeare műveit dolgozzák fel, szorgalmasan. Tegnap Lear királyként dohogtam nagyokat, de jutott egy kevés Falstaff is. A rendezőnek jeleztem, hogy képes vagyok "fiatalabb" bőrbe is belebújni, mire ő: - Tudom... Látom. Lesz még lehetőség!

Hát...a kiváló angol drámaírón nem múlik. Szerep van elég. Most már csak nekem kell elhinnem magamról, hogy a kor nem számít.

Hát akkor...

Pablo, gracias amigo! Találkozunk a játszótéren!

Mm

Nézzük csak, miről tudok lemondani. De most és rögvest! Ezzel persze átvállalom a felelősséget azoktól az emberektől, akik nem tudják/akarják elengedni a gyeplőt és hajtanak. Pénzt, titulusokat,embereket, vagyonokat. Ők nem szállnak ki. Én igen. Tehát akkor: vagyontárgyam nem nagyon van, 17 éves autómat leszámítva. Na tessék: erről le is tudok mondani. Pozícióm, munkám jelenleg nincsen, az államtól pénzt nem kapok. Itt akkor nincs keresnivaló. Viszont...megvan! Szívesen lemondanék magyar állampolgárságomról. A közügyekbe beleszólásom nincsen, utazni nem szoktam, adót, társadalombiztosítást fizetek, cserébe mit kapok? Milyen szolgáltatásokat? Milyen tájékoztatást? Ugye-ugye. Szóval felveszem az európai állampolgárságot és fizetek "Brüsszelnek" adót, feltéve ha keresek pénzt. Pedig... keresni fogok, hiszen én leszek az, akit "kényes helyzetekben" felvesznek intézményekbe, majd - egy rövid, de alapos belső vizsgálat után - kirúgnak. "Megtaláltuk a felelőst, aki részletes vallomást tett. Munkaviszonyát felmondással megszüntettük." Én pedig szomorú arccal kiállok a sajtó elé, meglebegtetem kilépőpapírjaimat és lehajtott fejjel elhagyom az épületet. (Beépített munkatársak hangos szipogása mellett) Oszt'jöhet a következő munkahely. A kényes helyzetben lévő vezetők pedig elégedetten folytatják áldásos munkájukat. Míg el nem felejtem: a nevemről is szívesen lemondok, ezért abszolút csereszavatos leszek, nem beszélve arról, hogy paróka, arcplasztika tetoválás is szóba jöhet a cél érdekében. Nanáááá!

Jaj, de jó! Már-már lemondtam magamról, amikor ez a remek ötlet eszembe jutott!

Hopp! Már csörög is a telefon. Nem-ze-ti Szín-ház! Halló!

MM

Itt van ez a zavart világ a háborúival, a klímahelyzettel, a kivénhedt, hatalom ittas politikusaival. No meg itt vagyunk "mi, magyarok", gyűlöletben, megosztottságban, szügyig inflációban, s az alkohol mellett egy vigaszunk van: a Marco Rossi vezette foci válogatott... Elég depis a helyzet, de minket még nem bombáznak és aki már megtehette, úgyis elmenekült ebből az országból.

Na, ebben a suicid állapotban mondja kedves ismerősöm és tanítóm, hogy töltsem le - ingyenesen - Kosztolányi Dezső, Esti Kornél című könyvét és...olvasgassam. 90 éve jelent meg ez a novelláskötet, fantasztikus történetekkel, "Csalunk,lopunk, hazudunk" reklámszövegekkel, gyönyörűséges iróniával.

No, fogom a "könyvet", kiülök egy parkba, süt a napocska, enyhe gyerekzsivaj, csaholó kutyák és...beleveszek a történetekbe.

Kosztolányi Dezső. Zseni. Szívesen lettem volna kortársa. És sorstársa is, egyben.

Most, sok szomorú magyar polgár bajtársa vagyok. Rossz ez az érzés.

Kornél! Hol vagy?!

Mm

Avagy: ütött a Dúr-óra. Több kép- és fogalomzavarral nem élek. Csak... amíg több, magát vezető politikusnak valló hölgy (Dobrev Klára, Donáth Anna, Kunhalmi Ágnes) hirdet - jellemzően kevés sikerrel - "kormányváltó programot", nem veszik észre, hogy a surranópályán a színig-vérig-szügyig magyar versenyző, Dúró Dóra már régen előttük jár. Jár?! Szalad, rohan, de eközben remekül tájékozódik is. Ha tekintete megakad egy, nem a mi hazánkhoz illő, főleg kulturális tárgyon, azon nyomban cselekszik. Tilt, darál, felszólal, felszólít. Teheti, parlamenti felhatalmazása van rá, sőt azt jósolják, hogy a jövő évi választások egyik fő nyertese lesz. (Még úgy is, hogy Kubatov mester vaskézzel és némi készpénzzel irányítva tartja a kormánypárt nyájában az ultrákat...)

Dórának megvan az idei első trófeája: gyakorlatilag kirúgatta a Nemzeti Múzeum igazgatóját. Ehhez nem kellett más, csak... Csák. És egy pazar politikai blöff. Zseniális. A blöffre hatalmi szóval reagál Csák miniszter, L.Simon nem kevés iróniával - végre!!! - fellazítja a bilibe ragadt anyagot, az élet megy tovább, a látogatók nagy számban keresik fel a múzeumot... és akkor: bumm! Vagyis: Dúrr! Dóra taktikája bejön. Csák lecsap, L.Simon repül (majd...egy alapítvány befogja, szerintem...), Dúró Dóra elégedetten fut tovább. És... nézelődik. 

Khm, Kedves Dóra! Nekem lenne egy tippem. Egy kis stúdiószínházi előadásban az apa szerepére... egy nőt kértek fel. El is játszotta. (Szerintem jól...)

Igen? Persze, hogy megvan a cím. Fólia?! Mindig van nálam. Itt a mi hazánkban?! Naná.

Hmmm. Dóóóra-dóóóra. Hol üt be next time a Dúróra?

MM

Még mindig téma a magyar miniszterelnök furcsa, túlmozgásos viselkedése Pekingben, orosz vendéglátója társaságában. Bár nem vagyok egy nagy krimirajongó, de - úgy vélem - sikerült összeraknom az ügy megoldását. Íme: adva van ugye egy ember, aki ellen nemzetközi elfogatóparancs van érvényben. Látszólag teljesen szabadon, sőt felszabadultan üldögél egy széken és beszél. Egy biztonsági ember vagy katona/rendőr/páncélkocsi sincs a közelében. Mi ez, ha nem egy ziccer?! Tudja ezt a derék magyar játékos is, aki az asztal másik felén foglal helyet. Kezében papír és toll! Igen, igen, ez az a beleegyező nyilatkozat, amit partnerével alá akar íratni, miszerint a letartóztatását tudomásul veszi és a Wizz Air járatával - kis késéssel lehet számolni  - egyenesen Hágába repül, pereskedni. Ennyire egyszerű a dolog, csak... csak hát nagyon-nagyon nehéz elkezdeni a beszélgetést. Itt nem lehet terelgetni, diplomáciai sémákat erőltetni, hanem "szügyig" bele kell állni a dologba és elmondani a tárgyalás célját. Még egy ilyen jó retorikai képességekkel megáldott politikai vezetőnek is komoly próbatételnek számít, hogy meggyőzze - láthatóan tisztelt - kollégáját a dokumentum aláírásról és az azt követő utazásról, ugye?! Nem csoda hát, hogy egy "picit" szorong, sőt ideges. Hmmm. Mi lenne, ha így kezdené a mondanivalóját: "Khm. Ne haragudjon Vladimir, Vladimirovics, hogy félbeszakítom, de van egy jó és egy rossz hírem. Khm..." Erre már csak odafordul az elnök úr és ember számba veszi a kérdezőt.

Na, innen már megy a dolog, mint a karikacsapás...

MM