Csütörtök délután, Thököly út, NEM zöld övezet, zúgó trolik és fújtató buszok, kellemes 33 fok. Pénzt akarok kivenni egy automatából, de csak akkor veszem észre, hogy nem vagyok egyedül, amikor belépek a bankfiók előterébe. Idős hölgy idegesen és türelmetlenül küzd a géppel. - Nem megy! - fordul hozzám kétségbeesetten. - Nem működik az automata? - kérdezem, de látni vélem, hogy nem ez a gond. - Segíthetek ?  Végignéz rajtam és dönt. - Igen. A problémát hamar orvosoljuk, a hölgy távozik és megköszöni a segítséget. Na, a polgári Európa-bajnokságon szereztünk egy (jó) pontot. Továbbsétálok és észreveszem, hogy egy fiatal anyuka két gyerekkel és egy babakocsival próbál kijutni egy pékségből. Odalépek, kitámasztom az ajtót, a család kijön, mosolygás és köszönet, jómagam pedig beköszöntem a pult mögött álló eladónak: - Kezit csókolom, régen találkoztunk!  Elmegyek, de még hallom, hogy visszaköszön: - Jó napot kívánok. Hűűű! Nem tudtam, hogy a polgári Európa közepe éppen a Thököly-Hermina sarkon található... 2:0. Teljesen felbátorodva lépek le a zebrára, amit nagy lendülettel közelít meg kerékpárjával egy futár. Magyar, férfi. Előbbit onnan tudom, hogy rám szól. - Halaggyá' má' a qrva' anyád! És dühösen kikerül. Csak annyit tudtam kinyögni piciny számon, hogy: - Bocs! És beírtam a csúnyán bekapott gólt. 2:1. Ezután már "csak" arra figyeltem, hogy megőrizzem az eredményt: nem kerestem kapcsolatot embertársaimmal. Így adtam magam haza. Otthon fújtam egyet és megállapítottam: ez egy nehéz meccs volt. Alig győztem.

Mm