... és mondhatom, hogy nagyon csúnya vagy... Laár András Bogárdala jutott eszembe az elmúlt heteimről. Igen, már két hónapja nincs munkám, bevételem, de... van rengetegnek látszó időm és néhány ismerősöm. Ez biztatónak tűnő mix, ugye?! Az a tény pedig kifejezetten hízelgő, hogy segítőkész embernek tartanak és szívesen megbíznak kisebb-nagyobb feladatokkal, hiszen: "Te ugye, most nem dolgozol..."  Persz' és nanááá'! Ehhez kell az én gyenge érdekérvényesítő képességem is... A "Nem" szócska kimondása előtt már háromszor megígérem a "Megbízóknak", hogy: "valahogy megoldom..." Például most vízvezeték szerelőre várok, aki a szomszéd lakásban köti be a mosogatógépet, majd indulok Vas megyébe, mert édesanyám dereka "beállt" és nincs aki segítsen, de ehhez, le kellett mondjak egy vidéki ingatlan megtekintést, amit már korábban megígértem egy ismerősömnek. Talán ezért is válaszoltam ingerülten édesapám kérésére pár perccel ezelőtt: "Nem érdekel,de utánanézek, hogy valóban felvett-e valaki 5 milliárd forint osztalékot egy bizonyos részvénytársaságban..."

Ez a ma délelőtti állapot. Mi ez? Panaszkodás, lúzerkedés vagy egy normális, átlagos helyzet, amire rosszul reagálok? Hmm. Mit mond a Mester a Bogárdalban: " Ám de kisbogár, én ilyet veled nem teszek. Másszál inkább el, éld le kis szaros életed..."

Több megértést kérek a munkanélkülieknek! Köszönöm! Izééé... esetleg... tudok valamiben segíteni.?!

Mm

Tegnap este nem a politikai vitaműsort néztem. Miért is?! Jól öltözött, politikusnak látszó, az adófizetők pénzén eltartott férfiak és nők vitáznak arról, hogy... Arról, amit úgyis egy ember dönt el. És ez az egy ember még mindig közel 3 millió voksot szed össze, népességben és intelligenciában egyaránt zsugorodó hazánkban. Abban az országban, ahol az első számú tudatmódosítós szer: az alkohol. No, én e témában néztem egy "mini-sorozatot" a TV-ben, és ahogy ugrottam a következő részekre, egyre jobban ismertem rá magamra. A filmben egy nagyon tehetséges, "kicsit őrült", ötvenes éveinek elején járó férfi életét követhetjük nyomon. Állandó partnere: Mr. Alkohol. Hiába a siker, a mellette álló család (egy feleség, egy gyermek, gazdag szülők), a vodka-vörösbor kombó kikezdi az idegrendszerét és felborítja sikeres (vagy sikeresnek tűnő) életét.

A film - ezért nézzük - annyira megérintett, hogy ösztönösen felhívtam első feleségem és gondoltam, kicsit ügyetlenül, de elnézést kérek: miattam. Nem az alkohol miatt, nem a "rossz társaság" miatt, hanem azért, mert az a hungarian drug - bár többször szétb@szta az életem - a vele és fiammal töltött időben lett életem, életünk része és csinált belőlem (szerencsére nem agresszív) szörnyet. A szörny a filmben is megjelenik, izgatottan várom a folytatást.

Egykori partnerem mára ígért visszahívást. Szándékom változatlan: bocsánatot kérek. Nincs vita.

Mm

Pontosan 24 órát töltöttem a béke szigetén. Helyszín: Körmend, Rába-part, fák, faházak, focikapuk. Mi kell még? Jó társaság? Igen. Társaimmal 44 éve együtt kezdtük el a középiskolát, amit - internet, számítógép és okostelefon hiányában - érettségivel és nagy reményekkel zártunk. Persze ennyi idő után mindenki "egy picit" megváltozott, de a hangulat kitűnő volt. Amit a szervezők megígértek, betartották: névre szóló pohártól kezdve, az érettségi tabló képével díszített tortáig, a kézműves sütemények és a remek házipálinkán át, volt mindenből bőségesen. Hamar egymásra hangolódtunk, ettünk-ittunk, fociztunk, beszélgettünk, aztán megint ettünk, ittunk. Még arra is volt időnk, hogy egy 200 éves platánfát meglátogassunk a folyó mellett. Na, szóval: ideális, már-már paradicsomi állapotok, bizalom és szeretet és sok nevetés (fiúk: röhögés) jellemezte a napot. Hálával gondolok osztálytársaimra. DE aztán - másnap - kocsiba ültem és elindultam "visszafelé". Az első dolog amivel találkoztam egy rövid üzenet volt, amiben lemondták egy hetek óta szervezett színházi próbánkat, elég "suta" indokokkal. Hát bosszantó volt, nanááá. Aztán... aztán ahogy közeledtem az első város (Sárvár) felé, úgy váltotta fel a zöld természetet az útmenti plakáterdő. Politikusok néznek rám mosolyogva (már aki...), voksvadász tekintettel és bődületesen egyszerű kampánymondatokkal. És - szerintem - minden második plakátról a "BÉKE" üzenetet jön.

Hát én - kérem - megtapasztaltam, hogy milyen az, ahol az emberek - igaz csak egy nap erejéig - békében és harmóniában élnek egymás mellett. Hirdetem: létezik ilyen. Nem kell plakát, de még internet se. "Csak" hús-vér emberek.

Kedves Osztály, víg tanyám! Béke Veletek!

Mm

Buthán a Himalája mellett található, fél-magyarországnyi buddhista filozófiát követő királyság. Királyság! Gyorsan szögezzük le: van internet az országban és - nem mellesleg - van boldogság-kutatás is. Ugyanis a király - aki nagyon szerény körülmények között él - kíváncsi arra, hogy a mintegy egymillió "hívőnek" milyen a közérzete, hogyan befolyásolják a politikai/gazdasági döntések a nép jólétét. (pontosan: jóllétét) Na innen kiindulva sokfelé el lehet ágazni, főleg annak az információnak a birtokában, hogy: van WI-FI! Miért írom le ezt már másodjára? Mert az európai emberfia internet nélkül szenved, nem is ember... csak fogja a kezében az okostelefonját és nézi-nézi... és keresi a kapcsolódást. Nem humán vonalon, hanem a világhálón... Na, de ezek a buddhista buthánok egyszerűbben fogalmaznak: "Ha az ember nem szenved... máris boldog !" Ezért is kerülik a fölösleges javak beszerzését, nem utaznak külföldre, a közösséget nem a médiákban keresik, hanem a házaikban, otthonaikban. Egyszerűen élnek, és nem szenvednek. Ahogy egy odalátogató szakember mondta: derűsek.

Mi, fejlett európaiak (nem beszélve az USA-ról...) qrvára szenvedünk. Mindig hiányzik valami. Nem tudjuk magunkat jól érezni, kell egy kis tudatmódosító a "boldogságunkhoz", ugye?! Persze, én is használom - koromnál fogva, jó öreg társam - az alkoholt. Hát még jó. Egy országban, ahol a házi pálinka ÁFÁ-ja a alacsonyabb, mint a tejé...Naná.

Szenvedjünk! Igyunk! Szívjunk! Aztán nézzünk, bután:- Hűűű, de messze van Buthán...

Mm

Állsz egy 15 méter átmérőjű teremben. A klasszicista stílusban épült helyiség 3 emelet magas, teteje üvegkupola. A CEU modern betonszárnyából lépsz ebbe a "szentélybe". Mert ez azzá lesz, amikor a az első és a második emelet erkélyén álló, mintegy 70 tagú kórus el kezd énekelni. Fantasztikus akusztika, gyönyörű dallam. Tér közepén egy ember "megváltása" zajlik. Így képzelte el a rendező az utolsó jelenetet. Bejött. A 100 főnyi nézőközönség megrendülten nézi a monodrámát, majd a kórus egyre erősödő és mámorító hangja mellett nehezen hiszi el, hogy vége az előadásnak. A szürke egyenruhás kísérők tettetett szigorúsággal terelik ki a még bámészkodó, megrendült embereket. Aztán bedörren a nagykapu, a kórus elhallgat. Jómagam ötödmagammal a "kör közepén állunk" és felnézünk az emeletre. Megjelenik a rendező, Schilling Árpád és elkezd tapsolni. Taps. Aztán kiabálás, sikítozás, fütty de mindenek előtt: felszabadult nevetés,a mi sokaknál átfordul sírásba. S Te ott állsz "lent", felnézel erre a boldogságkórusra, látod, hogy egyre többen sírnak, a taps nem szűnik, az ünneplés folytatódik perceken keresztül. Érzed, hogy nagyon kapar a torkod, extázisban vagy... Leveszem "szolgálati sapkámat" és a levegőbe dobálom és ordítok: brávóóó, brávóóó. Egyre többen jönnek le az emeletről és a térben találkozva összeölelkezünk. - Megcsináltuk! 4 előadás egymás után, aznap fél kettőtől tíz óráig voltam a színen, de nem érzek fáradságot. Nem. Inkább megijedek, hogy ez csak álom... Mivel a hivatalos ünneplés másnapra esedékes, hazasétálok. Nem, nem "ünneplek" némi bekészített alkohollal, nem. Letusolok és lefekszem. És nézek felfelé az ágyból. S mikor lehunyom a szemem, megszólal a kórus. 

Ha ez tényleg álom, nem akarok felébredni belőle. Jó éjszakát!

Mm

Furcsa áthallásokat érzek ezekben a napokban: Magyarországra látogat a kínai elnök és egyet lehet tudni: több, mint egy tucat új projektről tesznek majd bejelentést  pénteki távozása után. Egyébként CSEND van körülötte. Útlezárások, rendőrség, tiltakozó molinók eltávolítása, titkosított program, ahogy kell. Ahogy megszoktuk. De örülni szabad, hogy megérkezett :-) 

A párhuzamos CSENDET a CEU épületében "hallom" nap mint nap. Itt mutatják be Schilling Árpád új projektjét, ami egy disztópia: a 2036-ban játszódó történetben, Magyarország már nem az EU tagja, de a nemzet "virágzik": csökken a bűnözés, szaporodik a népesség. Ezt a rendszert jeleníti meg Schilling egy sétáló színház keretében. A produkcióban csendes kísérőként - monnyuk' így: statisztikaként - az elejétől a végéig részt vehetek én is, így testközelből figyelhetem meg a nézők reakcióit. (előadásszámtól függően 100-400 néző van jelen az épületben)

A legfeltűnőbb reakciónak - mint már írtam - a visszafogott csendet érzem. Két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban: 1. A nézőknek idő kell, amíg befogadják ez a nyomasztó, kétórás pörfórmanszt. Nem tudnak azonnal reagálni. Ez rendben van. 2. Azt gondolják, hogy ez nem művészet, hanem a hamarosan bekövetkező valóság. Miért kell ezt most még "promótálni" is? Ezek a mondatok elhangzanak már ma is, ezek a helyzetek ismerősek, sőt...

Így marad a CSEND. A döbbent CSEND. Ebben az állapotban hagyják el az épületet az emberek.

A kínai elnök elutazásakor pedig újra néptánc együttesek lepik el a ferihegyi kifutópályát. Bár ez nem biztos.

Az biztosnak tűnik, hogy sok kínai pénz érkezik kis hazánkba. De nekem a Schilling többet ér...

Mm

"Mihez kezdünk a csodával, ami körülöttünk van?" Ez egy londoni fotós pályázat címe. A győztes műveket is meg lehet tekinteni. Meglepő módon: szépek... Nade: milyen csodák vannak körülöttünk? Hááát... Vegyük például a Margitszigetet. Tavasszal különösen gyönyörű. Nincs szárazság, zöldell minden, a Duna békésen körbeöleli a szigetet, gyönyörűek a platánfák, madárcsicsergés... Egy csoda, a város közepén. Ha észrevesszük. De... nekem a következők tűnnek fel: a 26-os busz sofőrje kábé 60 kilométeres sebességgel veszi be a kanyart, óriási port és riadalmat okozva. Elektromos biciklista csoport (feketébe öltözött férfiak) vezetője kiadja a parancsot: "Menjünk át a füvön!" És azzal a lendülettel bekanyarodnak a Nagyrétre és teljesítik a missziót. Ezt pedig a réten napozó, játszó, kutyával és kisgyermekkel rendelkező embertársaik veszik - jogosan - rossz néven. Aztán... keresek egy helyet , ahol békésen olvashatok, Találtam is padot, kezemben a könyv. De szinte percenként húz el előttem egy jármű, úgy hogy nem a fő csapásvonalon voltam. Egymásra nézünk az utasokkal: kissé ittas vagy/és meggyötört arcú, hangos emberek, bringón, elektromos ketyerén, villanyautón satöbbi. Bámulnak engem: mi van ennek a kezében?! Bámulom őket: nem pihenni jöttetek a természetbe?! A járművek az utakra valók, a városba... Hááát. Én ezt kezdem a csodával, sajnálom. De igazi csodának azt tartanám, ha lenne egy rendőr, parkőr, egy ember, aki figyelne arra, hogy a többség arra használja a természet csodáit, amire valók: szerényen részese lenni ennek a faunának. Picit beleolvadni. Jót tenne mindenkinek. 

De nincs parkőr. Más van körülöttünk... Ez nem kérdés.

...álmot ígér? Neeem. Az én anyám nem ígért semmit. Nagyon nehéz körülmények között nevelt fel minket, bátyámmal. Nem volt idő ígérgetni, hónapról-hónapra éltünk. Hmm. Aztán az emberfia persze sok mindent "megold" a fantáziájával...de mondjuk kaját nem tudtam képzelni magamnak, így majdnem mindig korgó gyomorral feküdtem le. Manapság azt mondanák: időszakos böjtöt tartottam... De fölnőttem, valahogy. Elköltöztem, aztán "följöttem" Pestre, aztán elváltam. Egyszer-kétszer-többször. Anyám mindig CSAK ezt kérdezte: "Aztán a gyerekekkel, mi lesz?" Egyszer azt válaszoltam neki: - Én is gyerek vagyok... Hónapokig nem beszéltünk ezután.

Na... de miért is anyázok én annyit? Mert tegnap volt a születésnapom és édesanyám nem hívott. Volt olyan, hogy német nyelvű SMS-t küldött e jeles napon ( a mai napig nem tom', hogy miért...), de általában ilyenkor felhív. Most nem tette. Én ma hívtam, de nem vette fel. Ja. Haragszik. Biztos, megint hallott rólam valamit...De egy dolgot elért: nagyon rossz álmaim voltak. Súlyosak, nyomasztóak, nehezek. Igen. Azt mondják a tőlem tanultabb emberek: egy szülő csak olyat ígérjen a gyerekének, amit be is tud tartani... Súlyos mondat. Anyám könnyű...

Mm

Döbbenten olvastam, hogy folytatódik a Győzikesó'. Nyilván azért, mert a kereskedelmi csatorna felismerte: van rá igény. Miként a rövid híradásokban megjelenő háborús és tragédiákkal teli beszámolókra,az óriásplakátokon megjelenő "magyarellenes" üzenetekre meg ... folytassam? Ti és MI. És aki nem velünk, az bizony... másik kasztba tartozik. 

Na, ennyi lelki alapmuníció után megtekintettem a Származás című filmet, harmadmagammal a Művész moziban. Körülbelül a negyed órával a film kezdete után kezdtem el SÍRNI és ez a folyamatos - belső - zokogás kitartott a film végéig. Soha, semmikor nem kavart fel lelkileg egy film, mint ez - az amerikai betétektől túltolt - dokumentarista, arcab@szó alkotás.

Kóvályogtam a mozi közösségi területén. Közben néztem a monitorokon, az új filmeket promotáló bejátszásokat. 

A Győzikesó nem volt köztük. Megnyugodtam. Valamelyest. Kimentem a körútra... Majd, kisvártatva vissza a moziba.

Leültem egy kanapéra és iszogattam. Védettnek éreztem magam. Nem akarok kimenni. Túl nagy a kontraszt.

Tudom, hogy velem van a baj.

Mm

Empíria definíciója: tapasztalat; érzékszervek útján szerzett ismeret. Hát igen, sok mindent megtapasztalunk életünk során. Az öröm-fájdalom, szeretet-gyűlölet párosok ezek közül is az alapérzelmeink. De van már mesterségesen - reklámok által - létrehozott tapasztalás is, amikor "úgy érzed, mindig erre vágytál..." (legyen szó cipőről, autóról, lakásról vagy egy "egzotikus utazásról". Ide tartozik a "netes" partnerkeresés is, gondolom.) Na, de mi a helyzet a spirituális vonalon? Istenek, kozmikus rezgések, gyógyító mantrák, angyalok és imák közben jelentkező érzetek, netalántán El Camino? Az már egy másik szint... Szerintem. Gustav Jung azt mondta Isten létezéséről: "Nem hiszem Isten létezését, tudom, hogy létezik..." Neki elhiszem, bizonyára megtapasztalta... de mi van az én kis lelki életemmel? Nos, nálam Isten két helyen bukkan fel: néha Zebegényben és gyakrabban budapesti garzonomban, egészen pontosan: a konyhában, a mosogató mellett. Ma reggel például ez történt e szakrális helyen: miután kibújtam kisfiam mellől az ágyból, első gondolatom az volt: iszom egy kávét... Korábban is voltak már "kávéellenes" megnyilvánulásai védőangyalaimnak, de most egészen kivételesre sikeredett: olyan erős melegségérzet árasztotta el a baloldali testrészeimet, ami "egyértelműen" arra ösztökélt, hogy ne mérgezzem magam, hanem térjek vissza összegömbölyödő csemetém mellé. Így tettem. (előtte leellenőrizem, hogy a melegségérzet nem a villanytűzhely felől jön-e... Óóóó. Hitetlen Tamás...) Megértettem az üzenetet. Soha nem volt még ennyire erősen jelen ez az érzés. Szó szerint: a bőrömön tapasztaltam. Brrrrrrr.

Várom a következő találkozót. A  lelki tapaszt. A tapasztalást.

Mm