Állsz egy 15 méter átmérőjű teremben. A klasszicista stílusban épült helyiség 3 emelet magas, teteje üvegkupola. A CEU modern betonszárnyából lépsz ebbe a "szentélybe". Mert ez azzá lesz, amikor a az első és a második emelet erkélyén álló, mintegy 70 tagú kórus el kezd énekelni. Fantasztikus akusztika, gyönyörű dallam. Tér közepén egy ember "megváltása" zajlik. Így képzelte el a rendező az utolsó jelenetet. Bejött. A 100 főnyi nézőközönség megrendülten nézi a monodrámát, majd a kórus egyre erősödő és mámorító hangja mellett nehezen hiszi el, hogy vége az előadásnak. A szürke egyenruhás kísérők tettetett szigorúsággal terelik ki a még bámészkodó, megrendült embereket. Aztán bedörren a nagykapu, a kórus elhallgat. Jómagam ötödmagammal a "kör közepén állunk" és felnézünk az emeletre. Megjelenik a rendező, Schilling Árpád és elkezd tapsolni. Taps. Aztán kiabálás, sikítozás, fütty de mindenek előtt: felszabadult nevetés,a mi sokaknál átfordul sírásba. S Te ott állsz "lent", felnézel erre a boldogságkórusra, látod, hogy egyre többen sírnak, a taps nem szűnik, az ünneplés folytatódik perceken keresztül. Érzed, hogy nagyon kapar a torkod, extázisban vagy... Leveszem "szolgálati sapkámat" és a levegőbe dobálom és ordítok: brávóóó, brávóóó. Egyre többen jönnek le az emeletről és a térben találkozva összeölelkezünk. - Megcsináltuk! 4 előadás egymás után, aznap fél kettőtől tíz óráig voltam a színen, de nem érzek fáradságot. Nem. Inkább megijedek, hogy ez csak álom... Mivel a hivatalos ünneplés másnapra esedékes, hazasétálok. Nem, nem "ünneplek" némi bekészített alkohollal, nem. Letusolok és lefekszem. És nézek felfelé az ágyból. S mikor lehunyom a szemem, megszólal a kórus. 

Ha ez tényleg álom, nem akarok felébredni belőle. Jó éjszakát!

Mm