Lássuk, mi a címben szereplő szó jelentése: "Veszély közlése; annak mondása, hogy ártani fog. Más ijesztgetése büntetéssel, megtorlással, hogy visszatartsa egy cselekvéstől, viselkedéstől." Hopsz! Ebből van bőven a világban, ugye? Több jeles és többszörös fenyegető-világbajnoka van a bolygónak, akár keletre, akár nyugatra tekintünk... Őszintén szólva: nálam bevált. Engem visszatart mindennemű erőszakos cselekvéstől Putyin vagy Kim Dzsongun "közlése" az atomfegyverek bevetéséről. Neeem. Én nem provokálok. Senkit. Egyszerűen: nem elegáns...Miképpen az sem, hogy a magyar közlekedési miniszter a sajtó előtt megfenyegeti a távozó amerikai nagykövetet: "A jövőben kerülje el hazánkat..." János "ijesztgeti" Dávidot. Nem. Nem elegáns. Valószínűleg a hamarosan újra hatalomhoz jutó amerikai elnök sem válogat az eszközeiben, ha erőfitogtatásról lesz szó. Igaz, ezt vállalta: "Tegyük naggyá Amerikát, újra!" Már be is lebegtette, hogy "néhány" államot szívesen annektálna, kezdésnek. Aztán majd meglátja... Barátja és harcostársa pedig eközben politikai iránymutatást ad az európai szavazóknak és üres perceiben "közli": "Lehet, hogy megvesz ezt-azt a világban. Például focicsapatokat." Jó...Ez nem fenyegetés... Ugye?! Ha valaki pénzzel ijesztget, hogy másként viselkedjél...Történtek már nagy változások, sőt csodák, fizetőeszközök megjelenése után... De magamra nézve, úgy érzem: az én szerény életemben nem lesz változás, fenyegetés ide, politikusok oda. "Hogy micsoda?! A világvége?! Fenyeget? Ugyan... Ki törődik vele?!"

Mm

Hamvas Béla szerint több száz könyvet is el kell olvasnunk ahhoz, hogy néhány - számunkra - igazán "jó" mondatot megőrizzünk belőlük. Így lehet ez a filmekkel is. Legutóbb egy minisorozat utolsó előtti epizódjában, az egyik mellékszereplőt a szülőszobában találtuk, a szülész és férje társaságában. Hősünk, aki az utolsó pillanatig dolgozott egy ügyön, teljesen elkészült erejével és úgy tűnt: nem tudja világra hozni kislányát. Ám ekkor, az addig passzív férj átvette a kezdeményezést és emlékeztette nejét arra, hogy mit mondott a terhességről a történet főszereplője, a 24 éves Anna: "Szülés?! Nem egy különleges dolog... Afrikában, 40 fokban, egy gödör fölött, állva szülnek az anyák..." Az "empatikus" leendőbeli apuka ezt a mondatot kántálta a vajúdó asszonynak és még nyomatékosította is: "Nem vagy különleges. Bárki meg tud szülni egy csecsemőt. Ez nem egy különleges valami..." S láss csodát, majd gyereket: hősünk az utolsó erőfeszítéseivel megszülte gyermekét, miközben hol halkan, hol egészen hangosan ismételgette: "Nem vagyok különleges. Nem vagyok különleges!" A film "egyébként" arról szólt, hogy mennyire vevők embertársaink azokra a személyekre, akik - főleg a pénzük miatt - különlegesnek tűnnek, hatalommal bírnak. Szinte mindenki Anna akart lenni, áhítattal figyelték és követték életét és "működését." Pedig nem volt különleges. Legfeljebb érdekes. Mert persze kiderült: egy sebezhető, érzékeny, megbántott és közvetlen EMBER volt, aki elismerés vágyott. De ettől nem volt különleges. Mint ahogy egyikünk sem az. Mások vagyok. Külön-külön. De különlegesek?! Nem hiszem...

Mm

Csönded leszek! Nem kis vállalás ez, ugye? 2025-ben, ebben a zajban...ordításban, tülekedésben. Gyilkolásban, balesetekben. Csattanás, jajgatás, vádaskodás, és... továbblépés, mert: menni kell! Pénz kell, nem kevés, hogy éljünk. "Szia uram, élhető bolygó érdekel?!"

Nnnnnnna! Ebben a világban/országban mondom ki: csönded leszek. Neked, kedves feleségem, gyermekeim, szüleim, és barátaim. Játszótársaim. Neeeem. Nem, ez nem depresszió. "Csak" odafigyelés: Nem akarok már ott hangoskodni, ahol egyébként is kakofónia van. A médiának mondott eszközök a végtelenségig fokozzák a zajt. Vagy Neked ez még elviselhető?! De hiszen majd' mindenki bedugaszolt füllel jár-kel a világban... Jó tudom, ott is szól valami. (és nekem mennyire nehéz volt megszokni, hogy valaki rámnéz az utcán, de közben hangosan mással beszélget, zsebre dugott kézzel...) Kint is vagyok, bent is vagyok. Csak halljak valamit. 

Na halld meg világ! 

"E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér." (Bereményi Géza)

Cssssssssss!

MM

Szeretteim körében töltöttem az elmúlt napokat és bátran, sőt ünnepélyesen kijelenthetem: még jobban megszerettem őket. Thank God it's Christmas! 

Látva, érezve a világban zajló folyamatokat már készülök a jövő évre is, a következőképpen: ki akarom dobni az életemből azokat a személyeket és holmikat, amiket - nevezzük így egyszerűen - tehernek érzek. Nyomnak és nyomasztanak. Van már néhány ötletem: előkelő helyen állnak a politikusok. Nem, én nem várok gazdasági "csodát" Magyarországon, azt sem gondolom, hogy az új amerikai elnök színre lépése bármi jót jelenthetne a világnak. Ellenkezőleg... de erre nem akarok figyelni. A mi zsebünkből szerzett pénzzel, a mi fejünk felett folyik a politikai háború, igazi nyertesek nélkül. Pont, lezárom, kidobom. Holmik: "Filléres emlékeim, oly' drágák nekem, kidobni őket nincs erőm..." De most lesz! Meg akarok szabadulni minden tárgytól, amit már nem használok, nem ébreszt bennem jó emlékeket, vagy "csak úgy" felhalmozódtak itt-ott, a szekrényekben és a polcokon.Kidobom. Aztán...hosszú, majdnem a sírig tartó barátság után, kidobom az életemből Mr. Alkoholt. Hosszú utazás volt, sok mindent adott  és majdnem mindent elvett tőlem... elég volt. Egyikünknek menni kell Mister... Kidoblak! Neeeem, nem! Alkalmi partnerséget sem vállalok veled, ki-vagy-dob-va! Részeg, disznófejű nagyúr!

Hhhhhhú! Nem könnyű a kidobó legények élete... De - s ez a záró, buddhista beütésű mondatom - addig kell dobni, amíg a Te kezedben van a játékszer...

OMM

Hosszú a listám azokról a könyvekről, amiket NEM vásárolok meg. Ilyenek a szakácskönyvek, útleírások, de a politika (így Merkel asszony életrajza) és a sport sem hoz már lázba. Szeretem viszont a kortárs írókat, a magyarok közül például Háy Jánost. De nem fogom elolvasnia legújabb könyvét - legalábbis mostanában - ami arról szól, hogy egy nő lemond a konvencionális, boldogságkereső életéről és elhatározza: boldogtalan lesz. Nem. Rengeteg olyan embert ismerek, akik már régen feladták azt a vágyukat, hogy boldogok legyenek. Sőt! Ha tömegközlekedem, azt tapasztalatom, hogy sokan már az emberi normákat sem akarják/tudják betartani. Birka módra tapossuk és nyomjuk el egymást. Nem akarok részt venni ebbeeeeeen...De - még -. muszáj. No és van még egy remek könyv , amit inkább öngyilkosjelölteknek ajánlok, mintsem tudatos boldogtalanság-kutatóknak: Annie Jacobsen: Atomháború - a katasztrófa másodpercről-másodpercre című műve. A szerző nemrég itt járt Budapesten és elárulta, hogy 10 éves kutatómunka előzte meg a regény megjelenését. A riporter kérdésére ("Mit jelentene egy magyar embernek egy amerikai-orosz atomháború?") röviden, mosolyogva elmondta: "Aki nem azonnal pusztulna el (értsd égéstermékké válna), azok a nukleáris tél következtében (a por és a szennyeződés kitakarja a napot...) fognak - leginkább - éhen halni." De - tette hozzá a szemrevaló irodalmár - ő optimista a jövőt illetően...

Jacobsen hallgatva olyan boldogtalan lettem, mint Háy János főhőse. És ehhez egy sort sem kellett elolvasnom...

Mm

...jó a lapát is. Városkép a XXI. századból. Budapest, Nagykörút, reggeli órák. A zöld színű kukák a járdán sorakoznak. Félig, vagy majdnem üresen. Pedig a kukásautó még nem járt arra. Mi a megoldás? EZ:  a palackguberáló csapatok már elvégezték az előszűrést. Az ötvenforintos zsákmányokat bizonyára fekete zsákokba vágták, a maradék szemetet pedig otthagyták bűzölögni a járdán. No, de erre is van jó módszer: egy középkorú házmester/gondok/megbízott sóhajtozva próbálja visszatenni a mocskot a helyére: ehhez hólapátot használ. Sokat markol, de keveset fog, ugyanis a kopott, műanyag eszközről le-lecsúsznak a gyorsabb darabok. Sóhajt és továbbdolgozik. The hungarian Sisyphus? Neeeem. Ez nem sziszifuszi meló. Mert, ha nem csinálja meg, a szemét ott fog rohadni az utcán. Mi a megoldás? Talán Vitézy Dávidnak van igaza: ahhoz, hogy "nyugodtan" utazzunk a pénzünkért a tömegközlekedési eszközökön, szükség van biztonsági szolgálatra. Állítsunk a kitett kukák mellé is meglett férfiakat! Mindenhol van már biztonsági őr, az oktatási intézményekben pallérozódnak az iskolaőrök, jönnek a rendészek a BKV-hoz, miért ne kaphatnának segítséget a kukások/házmesterek? Addig is, amíg ez megoldódik: a hólapát helyett más megoldást javasolnék a probléma megoldásához. Legyen minőségi oktatás az országban. Társadalmi felelősségvállalásra neveljük a gyerekeket. Mert hó kevés van az országban. Tahó? Egyre több.

Mm

Azt mondta keresztény kormányunk szóvivője, hogy Jézus születésnapja - többek között - azért sem lehet piros betűs ünnep, mert már így is sok van belőlük. (Mármint az ünnepnapokból. Jézus köszöni szépen, jól elvan egyedül.) Viszonyításképpen ázsiai országokat nevezett meg, ahol "jóval több munkanap van egy évben, mint nálunk."

Nagy Márton is valami hasonlót emlegetett a termelékenység kapcsán. A hazánkban tartózkodó és napi tizenórákat dolgozó/robotoló vendégmunkások, jóval megbízhatóbbak, terhelhetőbbek és kevésbé betegesek, mint magyar társaik. (és még van valami: biztos, hogy kevesebbet isznak...) Na! Ha ez a felismerés helyes - miért is kételkednénk - akkor hozzunk létre új tantárgyat a szakmunkásképzőkbe, amelynek keretében dél-koreai, fülöp-szigeteki, esetleg japán vendégtanárok vezessék be a produktivitás világába a puha, kelet-európai kapitalizmusba elkényelmesedett fiatal generációt. Az alaptézis adott: többet kell dolgozni és kevesebbet kell borongani, például az ötvenhatos eseményeken. Augusztus 20-án sem kellene vedelni a hatósági áras italokat és bámulni a tűzijátékot, hanem - például - ki lehetne takarítani a csarnokokat. (Az ázsiaiak - állítólag - nagyon kényesek a munkahelyi környezetükre.)

Az egyszerű, rizsalapú munkahelyi étkezés bevezetésén is elgondolkodnék, mint ahogy ez, az iskolai menzákon már évek óta megvalósult. Igen. Jó gondolat a keleti nyitás! Először jöjjön a China Express, s csak azután Jézus szülinapi partyja.

Mm

Sétálgatva a felújított és kivilágított templomok árnyékában meghúzódó, 100-150 éves bérházak (ma már: társasházak) mellett, EZ a párhuzam jutott eszembe: ezek az épületek a mai, magyar társadalomra hasonlítanak. Valaha sok tudást és munkát belefektetve megépültek, és szépültek a környezetükkel együtt. Aztán - persze -elhasználódtak. Nincs pénz a felújításukra, csak az életveszélyes vakolatomlásokat hárítják el. (jó esetben...) A nagy műgonddal és hozzáértéssel elkészített homlokzatokon megjelentek a klímaberendezések kültéri egységei. Nem esztétikus, viszont csúnya. De segíti a túlélést. Az esztétika, a műemlékvédelem sokadlagos szempont. És a környezet? Térkő, szemét, kutyagumi, elvétve csoffadt, agonizáló "zöld" növényzettel, de sok reklámmal/plakáttal. (Ja... fogyasztani kell, mert nem nő a dzsidípí...) Így és itt élünk. Persze felháborodunk, ha a közös költség emelése kerül szóba, a felújításokról pedig mindig nemmel szavaz a lakóközösség. Ugyan...Meg...Minek még egy "drága" kuka, amikor "valahogy, mindig elviszik a bűzölgő szemetet"?! 

Igen. Így élünk, mi, magyarok. Lepukkantan, kopottan, reklámzajban és kulturális csöndben. És hasonlóan a patinás épületekhez, már mi sem vesszük észre, mikor a lábunkra pisálnak.

 Mm

Furcsa kettősség van bennem, amikor meglátogatom vidéken élő édesanyámat. Jó a levegő, sok a növény és kevés a forgalom. Az utcán sincsenek nagyon emberek, az egyetlen kocsma délután négykor nyit. Néha el szoktam sétálni a kilométerekre lévő szövetkezeti élelmiszerboltba. Feltűnő, hogy az előző században (inkább a második felében, de ez sem biztos) telepített "járda" teljesen használhatatlan, mi több: veszélyes. Aztán ott vannak a kerítések és az azokat védő (vagy támadó) keverék kutyák. Nekem mindegyik harci ebnek tűnik. Logikus, hogy kimegyek az útra, de mivel a "főút" majdnem nyílegyenes, 70-80 kilométeres sebességgel húznak el az ember mellett az Ausztriából importált, 15-20 éves járgányok. Jó-jóóóó. Érzékeny fővárosi ember... De vegyük észre a jót is: mind a református, mind a katolikus templom gyönyörűen fel van újítva és éjjel teljes fénypompában feszít. Körülöttük a parkok rendezettek. Az utcák árkairól ez nem mondható el. Szóval: elég vegyes a kép, de inkább: negatív. Főleg az teszi rosszá az élményt, amikor éjjel, egy adott jelre a kertekben lakó kutyák rákezdnek a koncertre. Pedig - édesanyámtól tudom - a közelben lévő összeszerelő üzem megfáradt dolgozói érkeznek haza, úgymond: pihenni. A kutyákra pedig ez a válasz. "Megszoktuk már..." Elfogadom. Végül is: az ember van a kutyáért vagy... Meg: nem vagyok barbárok... DE igen! Mert - mai hír szerint - az egyik dunántúli faluban, lakossági panasz miatt, bezárták az egyetlen játszóteret, "gyerekzsivaj miatt". Az önkormányzatot kötelezték egy hangfogó fal építésére, de nincs rá pénz. Az egyház hallgat és köszönöm szépen jól van. Oda mehetnek a gyerekek.... Persze, ha csendben maradnak.

Én nem hallgatok: ez BARBÁRSÁG, emberek. Barbárok vagyunk, egy keresztény országban.

Mm

Csak kapkodom a fejem és a dobozos söröket. Mi folyik itt, ebben a világban?! Nem tom'... de - nagy szerencsére - vannak bölcs tanítóink, mint például Pintér Attila, a (legfeljebb) másodosztályú Vasas FC jelenlegi "Mestere": ő mindig a tolódást hangsúlyozza. Persz', hogy igaza van (má' megint!). Tolódni kell! Ezért itt a javaslatom: csatlakozzunk az Egyesült Államokhoz, 51. tagállamként. Aztán ha Putyin bekebelezi Ukrajnát és Belorussziát, akkor tolódjunk keleti irányba és csatlakozzunk oda. Tolódjunk magyarok, tolódjunk!  

That is my propózöl!  Mr.Trump! Szívesen vállalok kormányzati munkát a csapatában! (felkészül: D. Medvedev úr és köre...)

Csapassuk! Toljuk!

Mm