Állsz egy 15 méter átmérőjű teremben. A klasszicista stílusban épült helyiség 3 emelet magas, teteje üvegkupola. A CEU modern betonszárnyából lépsz ebbe a "szentélybe". Mert ez azzá lesz, amikor a az első és a második emelet erkélyén álló, mintegy 70 tagú kórus el kezd énekelni. Fantasztikus akusztika, gyönyörű dallam. Tér közepén egy ember "megváltása" zajlik. Így képzelte el a rendező az utolsó jelenetet. Bejött. A 100 főnyi nézőközönség megrendülten nézi a monodrámát, majd a kórus egyre erősödő és mámorító hangja mellett nehezen hiszi el, hogy vége az előadásnak. A szürke egyenruhás kísérők tettetett szigorúsággal terelik ki a még bámészkodó, megrendült embereket. Aztán bedörren a nagykapu, a kórus elhallgat. Jómagam ötödmagammal a "kör közepén állunk" és felnézünk az emeletre. Megjelenik a rendező, Schilling Árpád és elkezd tapsolni. Taps. Aztán kiabálás, sikítozás, fütty de mindenek előtt: felszabadult nevetés,a mi sokaknál átfordul sírásba. S Te ott állsz "lent", felnézel erre a boldogságkórusra, látod, hogy egyre többen sírnak, a taps nem szűnik, az ünneplés folytatódik perceken keresztül. Érzed, hogy nagyon kapar a torkod, extázisban vagy... Leveszem "szolgálati sapkámat" és a levegőbe dobálom és ordítok: brávóóó, brávóóó. Egyre többen jönnek le az emeletről és a térben találkozva összeölelkezünk. - Megcsináltuk! 4 előadás egymás után, aznap fél kettőtől tíz óráig voltam a színen, de nem érzek fáradságot. Nem. Inkább megijedek, hogy ez csak álom... Mivel a hivatalos ünneplés másnapra esedékes, hazasétálok. Nem, nem "ünneplek" némi bekészített alkohollal, nem. Letusolok és lefekszem. És nézek felfelé az ágyból. S mikor lehunyom a szemem, megszólal a kórus. 

Ha ez tényleg álom, nem akarok felébredni belőle. Jó éjszakát!

Mm

Furcsa áthallásokat érzek ezekben a napokban: Magyarországra látogat a kínai elnök és egyet lehet tudni: több, mint egy tucat új projektről tesznek majd bejelentést  pénteki távozása után. Egyébként CSEND van körülötte. Útlezárások, rendőrség, tiltakozó molinók eltávolítása, titkosított program, ahogy kell. Ahogy megszoktuk. De örülni szabad, hogy megérkezett :-) 

A párhuzamos CSENDET a CEU épületében "hallom" nap mint nap. Itt mutatják be Schilling Árpád új projektjét, ami egy disztópia: a 2036-ban játszódó történetben, Magyarország már nem az EU tagja, de a nemzet "virágzik": csökken a bűnözés, szaporodik a népesség. Ezt a rendszert jeleníti meg Schilling egy sétáló színház keretében. A produkcióban csendes kísérőként - monnyuk' így: statisztikaként - az elejétől a végéig részt vehetek én is, így testközelből figyelhetem meg a nézők reakcióit. (előadásszámtól függően 100-400 néző van jelen az épületben)

A legfeltűnőbb reakciónak - mint már írtam - a visszafogott csendet érzem. Két dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban: 1. A nézőknek idő kell, amíg befogadják ez a nyomasztó, kétórás pörfórmanszt. Nem tudnak azonnal reagálni. Ez rendben van. 2. Azt gondolják, hogy ez nem művészet, hanem a hamarosan bekövetkező valóság. Miért kell ezt most még "promótálni" is? Ezek a mondatok elhangzanak már ma is, ezek a helyzetek ismerősek, sőt...

Így marad a CSEND. A döbbent CSEND. Ebben az állapotban hagyják el az épületet az emberek.

A kínai elnök elutazásakor pedig újra néptánc együttesek lepik el a ferihegyi kifutópályát. Bár ez nem biztos.

Az biztosnak tűnik, hogy sok kínai pénz érkezik kis hazánkba. De nekem a Schilling többet ér...

Mm

"Mihez kezdünk a csodával, ami körülöttünk van?" Ez egy londoni fotós pályázat címe. A győztes műveket is meg lehet tekinteni. Meglepő módon: szépek... Nade: milyen csodák vannak körülöttünk? Hááát... Vegyük például a Margitszigetet. Tavasszal különösen gyönyörű. Nincs szárazság, zöldell minden, a Duna békésen körbeöleli a szigetet, gyönyörűek a platánfák, madárcsicsergés... Egy csoda, a város közepén. Ha észrevesszük. De... nekem a következők tűnnek fel: a 26-os busz sofőrje kábé 60 kilométeres sebességgel veszi be a kanyart, óriási port és riadalmat okozva. Elektromos biciklista csoport (feketébe öltözött férfiak) vezetője kiadja a parancsot: "Menjünk át a füvön!" És azzal a lendülettel bekanyarodnak a Nagyrétre és teljesítik a missziót. Ezt pedig a réten napozó, játszó, kutyával és kisgyermekkel rendelkező embertársaik veszik - jogosan - rossz néven. Aztán... keresek egy helyet , ahol békésen olvashatok, Találtam is padot, kezemben a könyv. De szinte percenként húz el előttem egy jármű, úgy hogy nem a fő csapásvonalon voltam. Egymásra nézünk az utasokkal: kissé ittas vagy/és meggyötört arcú, hangos emberek, bringón, elektromos ketyerén, villanyautón satöbbi. Bámulnak engem: mi van ennek a kezében?! Bámulom őket: nem pihenni jöttetek a természetbe?! A járművek az utakra valók, a városba... Hááát. Én ezt kezdem a csodával, sajnálom. De igazi csodának azt tartanám, ha lenne egy rendőr, parkőr, egy ember, aki figyelne arra, hogy a többség arra használja a természet csodáit, amire valók: szerényen részese lenni ennek a faunának. Picit beleolvadni. Jót tenne mindenkinek. 

De nincs parkőr. Más van körülöttünk... Ez nem kérdés.

...álmot ígér? Neeem. Az én anyám nem ígért semmit. Nagyon nehéz körülmények között nevelt fel minket, bátyámmal. Nem volt idő ígérgetni, hónapról-hónapra éltünk. Hmm. Aztán az emberfia persze sok mindent "megold" a fantáziájával...de mondjuk kaját nem tudtam képzelni magamnak, így majdnem mindig korgó gyomorral feküdtem le. Manapság azt mondanák: időszakos böjtöt tartottam... De fölnőttem, valahogy. Elköltöztem, aztán "följöttem" Pestre, aztán elváltam. Egyszer-kétszer-többször. Anyám mindig CSAK ezt kérdezte: "Aztán a gyerekekkel, mi lesz?" Egyszer azt válaszoltam neki: - Én is gyerek vagyok... Hónapokig nem beszéltünk ezután.

Na... de miért is anyázok én annyit? Mert tegnap volt a születésnapom és édesanyám nem hívott. Volt olyan, hogy német nyelvű SMS-t küldött e jeles napon ( a mai napig nem tom', hogy miért...), de általában ilyenkor felhív. Most nem tette. Én ma hívtam, de nem vette fel. Ja. Haragszik. Biztos, megint hallott rólam valamit...De egy dolgot elért: nagyon rossz álmaim voltak. Súlyosak, nyomasztóak, nehezek. Igen. Azt mondják a tőlem tanultabb emberek: egy szülő csak olyat ígérjen a gyerekének, amit be is tud tartani... Súlyos mondat. Anyám könnyű...

Mm

Döbbenten olvastam, hogy folytatódik a Győzikesó'. Nyilván azért, mert a kereskedelmi csatorna felismerte: van rá igény. Miként a rövid híradásokban megjelenő háborús és tragédiákkal teli beszámolókra,az óriásplakátokon megjelenő "magyarellenes" üzenetekre meg ... folytassam? Ti és MI. És aki nem velünk, az bizony... másik kasztba tartozik. 

Na, ennyi lelki alapmuníció után megtekintettem a Származás című filmet, harmadmagammal a Művész moziban. Körülbelül a negyed órával a film kezdete után kezdtem el SÍRNI és ez a folyamatos - belső - zokogás kitartott a film végéig. Soha, semmikor nem kavart fel lelkileg egy film, mint ez - az amerikai betétektől túltolt - dokumentarista, arcab@szó alkotás.

Kóvályogtam a mozi közösségi területén. Közben néztem a monitorokon, az új filmeket promotáló bejátszásokat. 

A Győzikesó nem volt köztük. Megnyugodtam. Valamelyest. Kimentem a körútra... Majd, kisvártatva vissza a moziba.

Leültem egy kanapéra és iszogattam. Védettnek éreztem magam. Nem akarok kimenni. Túl nagy a kontraszt.

Tudom, hogy velem van a baj.

Mm

Empíria definíciója: tapasztalat; érzékszervek útján szerzett ismeret. Hát igen, sok mindent megtapasztalunk életünk során. Az öröm-fájdalom, szeretet-gyűlölet párosok ezek közül is az alapérzelmeink. De van már mesterségesen - reklámok által - létrehozott tapasztalás is, amikor "úgy érzed, mindig erre vágytál..." (legyen szó cipőről, autóról, lakásról vagy egy "egzotikus utazásról". Ide tartozik a "netes" partnerkeresés is, gondolom.) Na, de mi a helyzet a spirituális vonalon? Istenek, kozmikus rezgések, gyógyító mantrák, angyalok és imák közben jelentkező érzetek, netalántán El Camino? Az már egy másik szint... Szerintem. Gustav Jung azt mondta Isten létezéséről: "Nem hiszem Isten létezését, tudom, hogy létezik..." Neki elhiszem, bizonyára megtapasztalta... de mi van az én kis lelki életemmel? Nos, nálam Isten két helyen bukkan fel: néha Zebegényben és gyakrabban budapesti garzonomban, egészen pontosan: a konyhában, a mosogató mellett. Ma reggel például ez történt e szakrális helyen: miután kibújtam kisfiam mellől az ágyból, első gondolatom az volt: iszom egy kávét... Korábban is voltak már "kávéellenes" megnyilvánulásai védőangyalaimnak, de most egészen kivételesre sikeredett: olyan erős melegségérzet árasztotta el a baloldali testrészeimet, ami "egyértelműen" arra ösztökélt, hogy ne mérgezzem magam, hanem térjek vissza összegömbölyödő csemetém mellé. Így tettem. (előtte leellenőrizem, hogy a melegségérzet nem a villanytűzhely felől jön-e... Óóóó. Hitetlen Tamás...) Megértettem az üzenetet. Soha nem volt még ennyire erősen jelen ez az érzés. Szó szerint: a bőrömön tapasztaltam. Brrrrrrr.

Várom a következő találkozót. A  lelki tapaszt. A tapasztalást.

Mm

Őszinte csodálkozással olvasok a "teljesen lezüllött" Európában futó civil kezdeményezésekről. Például "hálátlan" állampolgárok peres eljárást indítottak saját kormányuk ellen, mondván: nem tesznek eleget a globális klímaválság ellen... "Bátorak" ezek az emberek. Aztán itt vannak a beszívott hollandok, akiknél "térkőmentesítés" folyik, azaz: meg akarják szabadítani a lakótereiket a nyomasztó és víztaszító burkolatoktól...No meg ez a cohousing "őrület", ami azt tételezi fel a homo sapiensről, hogy szívesen használna MÁSOKKAL közös lakótereket, konyhát, mosógépet, játszószobát egy társasházon belül... Teljesen meghülyült a világ?! Én védekezem ez ellen: csak magyar híreket olvasok, például: a gödi polgárok már unják a sok kérdezgetést a Samsung gyár egészségkárosító hatásairól. "Hagyják őket békibe az újságírók, meg a Grínpísz!" Igazuk van. Mi közöm van nekem Gödhöz? Ott gödöljön meg mindenki, ahol van. Közöd?! Aztán: látom a mosolygó és mindig fess külügyminiszter fotóját, ahogy újra repülőre száll és Dél-Amerikába utazik. És?! MÁV-val menjen, vármegye bérlettel?! Közöd?! S végül egy friss hír: a kormányfő kérésére megerősítik - a "helyzetre" való tekintettel - az állami vezetők védelmét. Nekem erre is van egy jó megoldásom (csak, hogy bosszantsam a nyugati civileket...): kijárási tilalmat vezetnék be, ezzel is megelőzve azt, hogy valaki vegzálja a Margitszigeten kutyát sétáltató minisztereket, vagy a Lehel csarnokban békésen válogató államtitkárokat. Igen. EZ az én civil kezdeményezésem. Ki tart velem? Miért is? Közöd?!

Mm

Tegnap rájöttem: aranynapokat élünk a természetben. Kellemes 20-22 fok, a kert (Zebegényben) virágba borult, illatorgia, lustálkodó, ám vadászni kész macskák, madárcsicsergés. Nem folytatom... De ha mégis mondanom kell valamit, az az aggodalom: a talaj, így április elején már meglepően száraz, a Dunában nyári vízszintet látok és magam is - sok embertársamhoz hasonlóan - sapkát hordok, óvatosságból. Szóval, vannak jelek. Aztán estére már a fővárosban vagyok és gondoltam, lezárom ezt a szép napot egy jó focimeccsel. (Liverpool-Atalanta). What a perfect day... A konyhában (lassan, csak lassan) munkálkodva  hallgatni kezdtem egy podcast-ot. A vendég egy Összeomlás kutató/szakértő volt, ami - ugye - nem sok jót ígér...Előbb a műsorvezető öncélú locsogásán kell átvergődni, aztán megszólal, nyugodt, kellemes hangján a szakember. Egy ember, aki nagyon pontosan látja és el is tudja magyarázni az összefüggéseket. A meccsnézést hamar elfelejtem. Ülve hallgatom tovább a műsort. Nyugtalanság tölt el. Aztán elköszön - megint nagyon hosszan - a "házigazda" és magamra maradok. Nem, én még nem omlok össze, de az elhangzott mondatoknak súlya van. Nyomaszt. Rákeresek Stumpf-Bíró Balázs nevére a neten és meghallgatok tőle még egy riportot... Most már egyértelműen érzem: ez a világ megérett a pusztulásra és a politikusok még gyorsítják is a folyamatot... Hülyére vesznek. Engem is. Mindenkit. Brrrrrrr.

Közben egy pillantás a meccsre: Jürgen Klopp csapata is összeomlott (0-3). 

 "Állítsátok meg a Földet. Ki akarok szállni." (graffiti-felirat)

Mm

Hiszem, hogy az ÉLET mindig ad útmutatást, csak meg kell tudnunk hallani, mit üzennek az Istenek/az Angyalok/a Rezgések/a Felsőbb intelligencia/ a Kormányinfó:-) DE óriási a zaj! Hogyan is tudnánk ilyenekre figyelni?! Manapság aki csendben ül és - mondjuk - a légzésére figyel, rásütik, hogy depressziós és - kivételes esetektől eltekintve - teletömik gyógyszerekkel. Pedig...

Visszatérve a naplószerű beszámolómhoz: megtekintettem a Tökéletes napok című filmet. Egy, látszólag magányos férfi mindennapjait bemutató, alacsony költségvetésű, lassú alkotásról van szó. És ebben a "lassúságban" benne van persze az is, hogy van időnk észre venni az élet szép dolgait. S ezeket nem a bevásárlóközpontok kínálják, hanem a természet. A természetes, emberi léptékű életvezetés elvezet a belső békéhez. EZT üzeni számomra a film. Persze - a zseniális rendezésnek köszönhetően - érezhetjük a szereplők küzdelmét és fájdalmát is. Nanááá, ettől is szép az élet. Van tétje. Mindenképpen érdekes, hogy Popper Péter napi bölcsességei közül, április 6-ra a következő jutott: "Az ember biztonságra és bizonyosságra vágyik. Egy napon rájön, hogy úgysem kapja meg. S ha ki tudja kerülni a cinizmus, a fanatizmus és a közöny csapdáit, akkor ugyan nagyon magányos lesz, de nagyon erős." 

Kedves Feladó/Küldő/Segítő! Az üzeneteket megkaptam, érteni vélem és köszönöm! 

Mm

Ez most tényleg egy naplóbejegyzés lesz a tegnapi napról: kifejezetten "jó formában"és frissen jelentkeztem munkára reggel. (a munkáltatóm által) Megbecsült kolléganőm megvető pillantása is inkább motivált, mivel ezt  érzékelte: a mosogatóba parancsolt. A gyorsétteremben mosogatni jó dolog. Meleg a víz, illatosak a mosogatószerek és egy kicsit egyedül maradsz... Dolgom végeztével visszatértem a pult mögé, ahol a vendégek kiszolgálása a feladatom. Miközben megtöröltem vizes mancsaimat, megszólítottam a pult előtt várakozó anyukát , két éves forma, rám mosolygó gyermekével együtt. A hölgy büszkén igazította meg a kisfiú fején a sapkát, amikor... egy sipító hang metszette keresztül a légteret: "Tomiii, a munkáddal foglalkozz!" Tudni kell, hogy 1 rendelést készített éppen a konyha, aminél ugye csak az kevesebb, ha egyáltalán nincs vendég... Próbáltam higgadt maradni. - Szerintem a munkámat végzem. - Nem ez a dolgod! Körülnéztem. Mindkettőnk főnöke, a műszakvezető közvetlen közelről nézte a dialógust. - Jó! Értem. Akkor felmondok - közöltem és elindultam a öltözőhöz. Mivel az étteremvezető nem volt bent, némi tanácstalanság után megírhattam a nyilatkozatomat és távoztam. A vezetőhelyettes óvatosan próbált lebeszélni a "végleges döntésről", de arra az érvemre "eddig a pillanatig tényleg azt hittem, hogy itt a vendég a legfontosabb" nem tudott mit válaszolni. Illetve ezt: - Sajnálom. 

Én nem. Főleg azután, hogy egy éppen szabadnapját töltő műszakvezető kolléganőmtől a privát Messenger fiókomra 4 dehonesztáló (de inkább közönséges...) üzenetet kaptam. Szinte sütött a gyűlölet a soraiból... Jómagam egy másik csatornán keresztül elértem az étteremvezetőt és kértem, hogy EZT már állítsa le. Aztán...

Aztán... a megkönnyebbülés helyett, erős nyugtalanság tört rám. "Kicsit" el kezdtem félni a magyar társadalomtól...  Kapóra jött Wim Wenders filmje, negyedmagammal a Toldi mozi nagytermében. De erről a tegnapról, majd holnap írok. 

Mm