Teljes átéléssel olvastam gyerekkoromban az indiánregényeket. De nem álltam meg az könyveknél, a közeli parkban rendszeresen tartottunk indián szeánszokat, ahol a törzsfőnök - általában a legidősebb fiú - körbeadta a békepipát (egy letört faágat cipőfűzőkkel díszítettünk fel fel), a varázsló pedig ( ő volt a Boros Zoli, nála szokott lenni némi zsebpénz) savanyú cukorral kedveskedett a Bőrharisnyáknak és Sólyomszemeknek. De bármennyire is akartuk - mert akartuk nagyon - nem lett belőlünk igazi indián. Hiányzott belőlünk a szellemiség, a kultúra.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy megjelent a Magyar Labdarúgás Nagy Könyve , amit személyesen a miniszterelnök mutatott be. Azt is kifejtette, hogy most már nincs akadálya annak, hogy az adófizetői milliárdokból működő fociakadémiák "kineveljék" a jövő magyar sztárjátékosait.

Jól hangzik, de nekem - mint veterán indiánnak - vannak fenntartásaim: egyrészről - mint a kisvasút - a világ is halad. Hamar elavulhatnak "könyvbe vésett" dolgok...Másrészről azt látom, hogy a magyar labdarúgást körülvevő kultúra és szellemiség köszönőviszonyban sincs az általunk példaképnek tartott országokéval. (pl. Svájc) Ugyanaz az arrogancia, buta szervilitás, és kézivezérlés látható, mint a politikában. Nagyon gyenge színvonalú, ugyanakkor kiválóan megfizetett játékosokkal. Mint a politikában.

Szemléletváltásra van szükség. Érzelmi intelligencia fejlesztésre. Egyéniségek nevelésére. Más kultúrára.

Különben úgy járunk, mint az utolsó mohikán: miután mindenkit megölt és kőgazdag lett ( vadnyugati oligarcha), döbbenten vette észre: EGYEDÜL MARADT.

Uff  ! Én beszéltem !

Mm