Azt mondják, az angolok a második világháború tombolása idején is ragaszkodtak hagyományaikhoz, többek között az öt órai teázáshoz. (Bár statisztaként egyszer, egy "londoni" óvóhelyre menekülő embert alakítottam - szerintem zseniálisan - és akkor nem kaptunk teát..)

Én is azt gondolom, hogy kellenek a hagyományok, az embernek legyen tartása akkor is, ha rosszra fordulnak a dolgok. DE van az a helyzet, amikor csapot-papot, tejet-teát ott kell hagyni, hogy mentsük ami a menthető.

Napjainkban is előfordulnak (és véleményem szerint egyre gyakrabban)  is ilyen "rendkívüli" szituációk. Ilyenkor jól jön ha egy döntéshozó - legyen az politikus, szülő, munkahelyi vezető vagy éppen egy autóvezető - tisztában van a szituatív vezetés fogalmával , vagy ha nem, hát ösztönösen azt cselekszi , amit a helyzet megkíván.

Tapasztalataim nem ezt mutatják. A ragaszkodás a régi, "jólbevált" dolgokhoz (" Mindig is ezt csináltuk..."), a tagadás ("Nem is annyira ég ez a ház...") néha visszafordíthatatlan következményekkel jár. Mint például a klímaváltozás. Vagy a Titanic azon jómódú utasa, aki - bár megmenekülhetett volna - ezt mondta: - Én megvárok egy később jövő mentőcsónakot. It is tea-time now.

Vagy jómagam, aki azért írta le ezt az egész történetet, mert - hosszabb rövidebb ideig - én is részese vagyok rendkívüli helyzeteknek. És nincs beleszólási jogom. Csak jó lenne beszélni erről, mert azt látom, nem csak bennem okoz rossz érzést.

Beszéljünk.Ötkor. Egy tea mellett. Amíg lehet.

Mm