Megáldott minket az isten az idén is. Jókedvvel(?), hőséggel. Jómagam próbáltam jókedvűen felfogni a nyarat. Legalábbis eddig. Igazán szerencsének érezhetem magam: nem kell dolgoznom. Még... Aztán létezik olyan hely az életemben, ahol árnyék is van, víz is van. (igaz, nem a Balaton , pláne nem a tenger) Az is fokozza a jókedvemet, hogy mindig társaságban - szeretteim között - töltöttem a forró napokat és éjszakákat. Na jó, hogy - magyar módra - panaszkodjam is: állandó kísérőim közé tartoznak a ház és - az arcom - körül  repdeső, nagyon élénk/éhes/agresszív darazsak valamint a szobákban hűs sarkokat kereső kisebb élőlények (bogarak, pókok és számomra ismeretlen cimboráik). De ez is még az elviselhetőség határán van. Bőven. Aztán visszatértem a fővárosba és bummm! Ilyen lehet Delhi?! Sok biciklis és rolleres a járdákon (Szent István körút), csapatja magát, bízva a szélhűtésben és abban, hogy nem ütnek ki egy-egy gyalogost a "mezőről." Az utca sarkokon fürtökben lógnak a város szent tehenei: az alkoholtól begyógyultan, félig ájultan kinéző férfitársaim. A többség csöndes, de vannak hangadók is. Aztán turisták. Szelfibottal, kulaccsal és némi reménnyel a szemükben: "Ugye, ennél csak jobb jöhet?!" Hááát... Najó, persz'... a tűzijáték. Az igen. De utána: Kosz. Meleg. Bűz. Közöny. Szóval... Ilyennek látom Delhit, egy 40 perces belvárosi séta után. Keddtől egy kis faluban időzöm, családtagjaim körében. Szeptemberben visszatérek: remélem Európába.