Ez most tényleg egy naplóbejegyzés lesz a tegnapi napról: kifejezetten "jó formában"és frissen jelentkeztem munkára reggel. (a munkáltatóm által) Megbecsült kolléganőm megvető pillantása is inkább motivált, mivel ezt  érzékelte: a mosogatóba parancsolt. A gyorsétteremben mosogatni jó dolog. Meleg a víz, illatosak a mosogatószerek és egy kicsit egyedül maradsz... Dolgom végeztével visszatértem a pult mögé, ahol a vendégek kiszolgálása a feladatom. Miközben megtöröltem vizes mancsaimat, megszólítottam a pult előtt várakozó anyukát , két éves forma, rám mosolygó gyermekével együtt. A hölgy büszkén igazította meg a kisfiú fején a sapkát, amikor... egy sipító hang metszette keresztül a légteret: "Tomiii, a munkáddal foglalkozz!" Tudni kell, hogy 1 rendelést készített éppen a konyha, aminél ugye csak az kevesebb, ha egyáltalán nincs vendég... Próbáltam higgadt maradni. - Szerintem a munkámat végzem. - Nem ez a dolgod! Körülnéztem. Mindkettőnk főnöke, a műszakvezető közvetlen közelről nézte a dialógust. - Jó! Értem. Akkor felmondok - közöltem és elindultam a öltözőhöz. Mivel az étteremvezető nem volt bent, némi tanácstalanság után megírhattam a nyilatkozatomat és távoztam. A vezetőhelyettes óvatosan próbált lebeszélni a "végleges döntésről", de arra az érvemre "eddig a pillanatig tényleg azt hittem, hogy itt a vendég a legfontosabb" nem tudott mit válaszolni. Illetve ezt: - Sajnálom. 

Én nem. Főleg azután, hogy egy éppen szabadnapját töltő műszakvezető kolléganőmtől a privát Messenger fiókomra 4 dehonesztáló (de inkább közönséges...) üzenetet kaptam. Szinte sütött a gyűlölet a soraiból... Jómagam egy másik csatornán keresztül elértem az étteremvezetőt és kértem, hogy EZT már állítsa le. Aztán...

Aztán... a megkönnyebbülés helyett, erős nyugtalanság tört rám. "Kicsit" el kezdtem félni a magyar társadalomtól...  Kapóra jött Wim Wenders filmje, negyedmagammal a Toldi mozi nagytermében. De erről a tegnapról, majd holnap írok. 

Mm