Bizonyára sokan ismerik Oscar Wilde, halálos ágyán elsuttogott utolsó mondatát: "Mindig is idegesített ez a ronda tapéta, egyikünknek menni kell..." Hát igen. Egy géniusz a halál kapuja előtt sem hagyja ki a ziccert...

Nekem hosszabb munkahelyi agónia jut(ott). Hétről-hétről, aztán napról-napra éreztem, hogy nem illek munkáltatóm drapériájához. Pedig igyekeztem életben maradni. Szépen gyarapodott angol és olasz szókincsem: ("Il bagno é sulla sinistra" ), pontosan érkeztem és távoztam (nota bene: ez manapság nem alapvetés egy munkahelyen...) és munkatársaim mellett már néhány törzsvendég nevét is megjegyeztem. De ez a belcsíny. 

A stílus: maga az ember. S mivel "búúúúmer" stílusom alapvetően elüt a gyorséttermi sormintától... Mennem kell.

Elköszönök Kingától, aki kedves volt hozzám, bár látássérült, akárcsak Annamária, akitől minden második csütörtökön (nagy titokban, a vendégtérben) megvásároltam a Fedél nélkül című újságot. Aztán itt volt Éva, aki nem csak a mosdók tisztaságát őrizte, hanem diplomás - és szegény - nyugdíjasként az emberi lelkekre is próbált figyelni, de utóbbiban - kedves magyar polgártársaim, erre jöttem rá 4 hónap alatt - nagyon nagy a mocsok.

Hát ja. Ez nem olyan elegáns kilépő mondat, mint az angol írózsenié, de nekem ez labda jött a kapu előtt. Berúgtam.

Tegnap este. És most keresek új tapétát.

Mm