Na végre! Határozott idejű munkát kaptam, hét hónapon keresztül Magyarország legnagyobb szabadtéri múzeumában dolgozom. Éljen! Már megkaptam a munkavédelmi oktatást is. Hurrá! A tanfolyam végén alá kellett írnom a jelenléti ívet, a pozíciómmal együtt. Kissé bátortalanul megkérdeztem a jelenlévő osztályvezetőtől, hogy mi a munkaköröm pontos elnevezése, mire gondolkodás nélkül rávágta: SZÍNÉSZ. Ez került be a nevem mellé. Még nézegettem volna egy darabig a papírt, de a többiek már türelmetlenül várták sorukat, így átadtam a helyet. Lebegve, büszkén, Hm. Most 56 vagyok... Hányszor, de hányszor kaptam meg az iskoláimban, hogy "Tamás, ne bohóckodj! A cirkusz a város szélén van!" (Akkor még nem volt színház a szülővárosomban...) Aztán 17 évesen írtam és "rendeztem" színdarabot, amivel még vendégszereplésre is futotta. (naná, hogy én voltam a főszereplő...) A magyar tanárommal azonban - finoman szólva - nem voltam jóban, így a kettesre sikerült leérettségiznem... Aztán ott volt a zenekar, ahol szövegíró és énekes voltam. Persze érettségi után - a rendszerváltás küszöbén - feloszlott.

Körülbelül akkor véget is értek "művészi álmaim", a sport és a munka világa teljesen beszippantott, míg 52 évesen újra kipróbálhattam magam a deszkákon és apróbb filmekben, statisztaként. Nem kérdés: tetszett. Az "igazi kérdés": nem túl késő ötven pluszosan színészkedni ?! Hát, rövid - és rendkívül frappáns - válaszom két sorban:

Nem lehettem akkor...

Most lettem hát... aktor.

MM