Belgiumban megszokott dolog történik: a non-profit szférában dolgozók szakszervezete sztrájkot hirdet, a társszervezetek csatlakoznak, a polgárok az utcára vonulnak és szolidaritásukat kifejezve adják tudomására a hatalomnak: változtatni kell. Tiszta sor: így működik a demokrácia.

Ezzel szemben mi van nálunk? A pedagógusokat már-már követhetetlenül sok állami- és alapítványi társaság "képviseli". Egyikük (Nemzeti Pedagógus Kar) kormányülésre is  meghívót kap, a másikuk (Klebersberg Központ) felszólal a szakmai konzultáción, a Tanítanék Mozgalom mozgósít és teljes kizárást kap a médiától, és persze van a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete, aki mindenhol ott akar lenni, de sehol sem tud erőt sugározni. Hol van a többi szakszervezet? Van-e egyáltalán közös képviselet és együtt gondolkodás? Egyértelmű a válasz: nincs és nem is lesz. Pedig jó példából Magyarországon is akad elég: a Magyar Labdarúgók Szövetsége nyugdíj-kiegészítést ad egykori válogatott focistáknak. Az ötlet megszületett, pénz van rá, a veterán, kiégett sportemberek - bizonyára - megérdemlik... Csináljuk! Most mennyire örülhet a Kiprich Jóska, hogy nem ment el tanárnak...

Na, de engedjük el a hazai "hőseit", a sportolóinkat és térjünk vissza a szakszervezetekhez: nekem ott valami bűzlik. Ezek a jól fizetett tisztségviselők mindig megjelennek, ha valami kibontakozóban van és addig-addig tárgyalnak, amíg - már bocsánat - el nem múlik a szag. Igen, ők a mindenkori hatalom "légfrissítői".

Nekem a légfrissítőktől általában hányingerem van...

Mm