Az elmúlt napokban azt tanultam meg a Tejcsarnokban, hogy miként tud az ember (ha akar...) méltósággal élni... Például méltósággal elviselni dolgokat. Nem csak azt, ha elromlik a mérleg és urambocsá' várni KELL...

Hanem azt például akkor, amikor az ember beteg... Jómagam is "küzdök" a Borrelia család tagjaival (Lyme-kór) egy ideje és hajlamos vagyok nyafogni emiatt.

De a napokban találkoztam a szomszéd osztályon dolgozó kolléganőmmel, aki történetesen süket-néma. Nem tehet róla, nem itta el a hallását, hanem így született. Ezt onnan is tudom, hogy a meglehetősen csinos (egyik) lánya rendszeresen nálunk vásárol és vele beszélgettem erről (persze röviden, munkaidőben )

Kolléganőm, M, büszkén és ragyogva nézett lányára és szinte sugárzott a boldogságtól. Ami egyébként akkor is jellemző rá, ha nincs ott a lánya...Örülök, hogy vele dolgozhatok ! Köszönöm, M !

A másik történet egy vásárlóé , aki segítséget kért tőlem. Nem volt nehéz észrevenni, hogy beteg. Parkinson kór.

9 éve... Azt is nagyon hamar láttam, hogy ez a hölgy még ma is nagyon ápolt  és szép. Udvariasan megköszönte a segítséget és lassan elsétált.

De a Sors úgy akarta, hogy újra találkozzunk, mikor is rövid pihenőmet befejezve, vissza akartam térni a Tejcsarnokba, dolgozni.

Megláttam őt a mozgólépcsőnél, két táskával, bottal, lassan haladva előre. Összeakadt a tekintetünk. Odaléptem, mert hívott a szemeivel... Csak annyit kért, hogy az utcáig segítsem felvinni a táskáit, onnan már taxival hazatalál.

Így is történt. Ez alatt a két perc alatt annyit tudtam meg tőle, hogy 75 éves és egyedül él, Gyermekei és unokái is vannak. Elárulta a keresztnevét is. Majd ezt mondta nekem : - Menjen csak vissza a munkahelyére, én tudok itt várni egyedül is. Addig is átfúj egy kicsit a tavaszi szél...Viszontlátásra !

A viszontlátásra Méltóságos Hölgyeim !

Milkman