Furcsa kettősség van bennem, amikor meglátogatom vidéken élő édesanyámat. Jó a levegő, sok a növény és kevés a forgalom. Az utcán sincsenek nagyon emberek, az egyetlen kocsma délután négykor nyit. Néha el szoktam sétálni a kilométerekre lévő szövetkezeti élelmiszerboltba. Feltűnő, hogy az előző században (inkább a második felében, de ez sem biztos) telepített "járda" teljesen használhatatlan, mi több: veszélyes. Aztán ott vannak a kerítések és az azokat védő (vagy támadó) keverék kutyák. Nekem mindegyik harci ebnek tűnik. Logikus, hogy kimegyek az útra, de mivel a "főút" majdnem nyílegyenes, 70-80 kilométeres sebességgel húznak el az ember mellett az Ausztriából importált, 15-20 éves járgányok. Jó-jóóóó. Érzékeny fővárosi ember... De vegyük észre a jót is: mind a református, mind a katolikus templom gyönyörűen fel van újítva és éjjel teljes fénypompában feszít. Körülöttük a parkok rendezettek. Az utcák árkairól ez nem mondható el. Szóval: elég vegyes a kép, de inkább: negatív. Főleg az teszi rosszá az élményt, amikor éjjel, egy adott jelre a kertekben lakó kutyák rákezdnek a koncertre. Pedig - édesanyámtól tudom - a közelben lévő összeszerelő üzem megfáradt dolgozói érkeznek haza, úgymond: pihenni. A kutyákra pedig ez a válasz. "Megszoktuk már..." Elfogadom. Végül is: az ember van a kutyáért vagy... Meg: nem vagyok barbárok... DE igen! Mert - mai hír szerint - az egyik dunántúli faluban, lakossági panasz miatt, bezárták az egyetlen játszóteret, "gyerekzsivaj miatt". Az önkormányzatot kötelezték egy hangfogó fal építésére, de nincs rá pénz. Az egyház hallgat és köszönöm szépen jól van. Oda mehetnek a gyerekek.... Persze, ha csendben maradnak.

Én nem hallgatok: ez BARBÁRSÁG, emberek. Barbárok vagyunk, egy keresztény országban.

Mm