Igen, így. Fojtogatás. 10 éves fiam és néhány osztálytársa már 3 éve "küzd" azzal a helyzettel, hogy egyik osztálytársuk zaklatja őt/őket. Zaklatás alatt - én - a folyamatos testi fenyegetettséget értem: falhoz szorítás, lefogás, rugdosás. Az osztályfőnök tehetetlen az indulatos nebuló ellen, szép szóval próbálja csitítani az agressziót. Mint mondja:- "Általános lett az általános iskolában az indulatkitörés, testi-lelki sérelmek, ugyanakkor ez a túlérzékenységre is igaz." Igen. Védje meg magát a gyermek. Ezt halljuk mindenhonnan. Tele vagyunk ellenséggel, nem tudjuk honnan érkezhet a következő ütés. Fiam szorgalmasan el is látogatott egy önvédelmi gyerekcsoportba, ahol tanult néhány "fogást". DE ettől ő még egy szelíd, jól tanuló, átlagos fizikumú kisember maradt.

Az elmúlt héten osztálytársa fojtófogást alkalmazott rajta, sikerrel. Két osztálytársa és a napközis tanár közbelépése kellett ahhoz, kiszabadítsák a - hosszútávon halálos - csapdából. Az igazgató helyettes a felháborodott szülői megkeresésre azt mondta, hogy az esetet kivizsgálták, az elkövető diák fegyelmit kapott (mellesleg iskola-pszichológus is kezeli) és "higgyük el, ők mindent megtesznek ebben a nagyon nehéz helyzetben is, hogy megvédjék a tanuló testi-lelki épségét."

Én ezt el is hiszem. De arról, hogy "nehéz helyzetben van" a pedagógus társadalom és az egész iskolarendszer nem a gyerekek és a szülők tehetnek. Bár a szülőktől kapott visszajelzés alapján megállapítható: "Amíg nem az én gyerekemet fojtogatják, addig olyan baj nincs az iskolában..." Ennyit a szolidaritásról, mint társadalmi jelenségről.

Zárás: kisfiam, 4 nap otthonlét után, ma visszament az osztályba. Bizakodó, sőt vidám volt. Az a "taktika", hogy lehetőség szerint kerülje "társa" környezetét. Azt mondta: "Jó."

De nem vagyok nyugodt. Miért is lennék? Talán - mégis - azért, mert ő legutóbb is kapott segítséget. Ha valaki engem kezdene el fojtogatni a Nyugati tér környékén, hááát...

Fojtogató a magyar légkör. 

Mm