...kis foci. Egyetértek a többi kilenc és fél millió magyar labdarúgó-szakértővel: ideje megreformálni a világ- és Európa-bajnokságok lebonyolítási rendszerét. Hiszen mi, magyarok az elmúlt években oda-vissza vertük Angliát, legyőztük a németeket, a lengyeleket, Szerbiát idegenben, a horvátokat az Üllői úton, a brazilokat a Népstadionban és 1966-ban Liverpoolban, majd 10 évre rá - utoljára - megvertük a franciákat is. A "méretes magyar zakón" kívül mi a közös a felsorolt csapatokban? Az az arcátlan helyzet, hogy ŐK kijutottak a katari világbajnokságra és szurkolóik a helyszínen vagy a televíziók előtt szoríthatnak a sikereikért. Mi, magyarok nem szorítunk. Mi ünnepelünk. "Korszakos" labdarúgót búcsúztattunk az elmúlt héten (is). Többek között  Az Anzsi Mahalacska, a Bursaspor, az al-Vahda és az el-Ajn színeiben is pályára lépő támadó elmondhatja magáról, hogy  legtöbbször ő húzta magára a címeres mezt. Félreértés ne essék: Dzsudzsi valóban minden (akár nagyon válságos) helyzetben odatette magát. Ha hívták, jött és játszott. Mégis... A Kis Grófoval, barackpálinkás bulival, valamint miniszterelnöki öleléssel elköszönő sportoló nemzetközi szinten nem alkotott maradandót. És most nem Modric, vagy Lewandowski a mérce. Hanem azok a kelet-európai focisták, akik jegyzett ligákban bizonyítanak hétről-hétre és rendszeresen jelen vannak a világversenyeken. Teljesítenek. Na, mindegy... 

Van okunk azonban az örömre a katari mérkőzések alatt: például büszkén elmondhatjuk, hogy ha az angolok hatot hintettek Iránnak, akkor mi meg sem álltunk volna 10 gólig. A kis japánoknak pedig Szalai a félpályáról fejelt volna gólt vagy gólokat. Satöbbi, satöbbi.

Ügyetlen zárásként kívánom, hogy sok jó magyar labdarúgó és szurkoló élje át, amikor a Beatrice köszönti a világbajnokságra kijutó nemzeti csapatot. Nagy Feró, nagy foci...

Hajrá Magyarok, köszönjük Balázs!

mm