Reggel fél 7. És szombat. Ennek megfelelő hangulat a Nyugati aluljáróban. A siralomház ehhez képest Vidámpark. De én próbálkozom. Kérek egy kávét. - Jó reggelt kívánok, egy hosszú kávét kérek ! - mondom. (Tisztában vagyok vele, hogy itt minden "humorosnak" szánt kijelentés halálos volna). Az arc rám néz , nem szól semmit, megnyomja a gombot, majd bemegy a raktárba (?). Azaz eltűnik hátul. Már-már elgondolkodom azon, hogy ha "lefőtt" a friss (?) fekete lé, átnyúlva a polcon könnyedén elérem és önkiszolgálom magam. De az arc megjelenik újra és kiderül róla, hogy tud beszélni. Mert ezt kérdezi: - Hogy ? Nem értem a kérdést és visszakérdezek. - Tessék ? Mire ő kissé hangosabban és ingerültebben ismétli: - Hogy ? Az én arcom is megnyúlhatott... látom az ő reakcióján. Kissé lenézően ismétli és én értem, hogy utoljára: - Hogy' kéri a kávét ?! Tejjel, cukorral ?! Jaaa, ez a HOGY . Valahogy nem vettem az adást. Az én hibám. Kínosan figyelek ugyanis arra, hogy összetett mondatokban beszéljek embertársaimmal. Tudom, hogy könnyen belecsúszunk az "egyszerűbb" nyelvezetű világba, amitől az állatok kommunikációja alig marad el, sőt...

Tisztázom az "arccal" a kávés kondíciókat és elköszönök. Ő nem strapálja magát újabb hangol kiadásával.

Egy fél óra elteltével én is "arc" vagyok és visszafogott "Jó reggelt kívánok!" köszöntéssel ismerem el az áruházba látogatók hétvégi igyekezetét. Hogy, hogy nem, a többség visszaköszön.

Aztán este beugrom a közeli diszkontba, aminek az a jellegzetessége, hogy egy hosszú folyosó vezet a bejáratig. körülbelül három méter széles és nyolc méter hosszú. Egy ötvenes férfi biciklivel érkezik shoppingolni és úgy gondolja, hogy le sem száll a drótszamárról a fotocellás ajtóig. Vele szembe jönnek az áruházat éppen elhagyni szándékozó emberek. félreállnak. De csak egy ötvenes hölgy mer megszólalni, (jogosan) felháborodva, elcsukló hangon: - De hogy '... de hogy' lehet ilyet ?!

 - Hogy ?!  Úgy, kezitcsókolom , hogy bunkó a magyar társadalom - válaszoltam magabiztosan.

Hát így telt a szombatom. Mm