"... mire Kornél csak azt mondta : kár, ó milyen kár, hogy elszállt a nyár..." (Bródy János) Mikor nap mint nap az ember túlfeszített, türelmetlen emberekkel találkozik - jellemzően - akkor felmerül a kérdés: mire való ez a nagy rohanás ?! Gyorsan ítélkezünk  embertársaink felett, esélyt sem adva a másiknak, hogy elmondja a véleményét... Vagy mondjuk a paramétereket: ezt meg ezt KELL. eddig és eddig megcsinálni, mert különben... MERT KÜLÖNBEN mi történik, tessék mondani ?! Mesterségesen felpörgetett világunkban már-már elértéktelenedik egy-egy jó beszélgetés , egy-egy jó pillanat. "Majd rád írok" - hallom egyre gyakrabban a kifejezést. "Erre MOST nem érünk rá ! " - zúg a másik oldalról a rigmus. Igen. Rohanjunk tovább, hajszoljuk a - ki-ki gondolja el - VALAMIT, ami fontosabb, mint a MOST és az adott személy vagy szituáció.

"A MOST, az éppen most van..."- hallottam egy színházi előadásban. ÉSZ-re kellene vennünk. Én is kezdek belefáradni bizonyos (ki)rohanásokba, ítélkezésekbe. Jobban kellene élnünk emberek. Egymással.

Mert milkmani átköltéssel így ér véget a dal: "... S a  végén a Kornél csak állt... és csendben várta a halált..."

Hát... ez nem volt nagyon pozitív, de szívből jött...

Mm