... vagyok. Nem, nem hülyültem meg... sőt. El kellett érnem a hajlott kort, hogy kiegyenesedjem, és bevalljam magamnak:  tökéletlen szépséggel bírok. Imperfekcionista élő-lény vagyok.  Már annyian mondták el a rossz tapasztalataikat rólam, hogy ezeket a tulajdonságaimat meg tanultam szeretni. Gyereknek "sok" voltam, az iskolában "kevés". Kapusnak alacsony, a lányokkal merész. A munkahelyeimen mindig "más megoldásokkal" próbáltam érvényesülni, több-kevesebb sikerrel. Vezetőként többen utáltak, mint szerettek, amit én humornak tartottam, azt a többség bunkóságnak. Ebben megerősítést nyertem a "női szakasztól" is. A pénzt mindenhol jól fogadták, engem már kevésbé. Hát mentem. Jóval "csóróbb" vagyok, mint 30 évvel ezelőtt, de... ezt is i m á d o m.

Ugyanis: ÉLEK. Négy szép gyermekem van. Egy csodálatos feleségem. Neki is van egy gyermeke. Túlzás nélkül mondhatom: mindannyian szeretnek. Úgy, ahogy vagyok. Pocakom van, keringési problémáim és a sör nevű táplálékkiegészítőt nem tudom/akarom letenni. Mindenkinek kérkedem azzal, hogy szeretek színházba járni, no meg azzal, hogy "ismerem az Alföldirobit..." Hmm. S most jön az igazi: munkahelyet váltok, és egy olyan szférában helyezkedem el, amihez annyira nem értek. A jövőbeni tárgyalópartnereimnek ezt el is akarom mondani: "Jómagam az igényeket tudom felmérni és kiváló kollégáim összerakják az ajánlatot. TÖBBre - egyelőre - nem vagyok képes..."

De így is elég jó vagyok, nem ?! Magamnak igen. S ez... bőven elég.

Mm