Érintett vagyok minimálbér témában. Alanyi jogon. Mély részvéttel követem a kormány és az "érdekképviseletek" gigászi és maratoni csatáját. Rólunk. Minimálbérből élőkről. A részvét is NEKÜNK szólt. 

Jó lett volna kimutatni az egyeztetések viharában, hogy a vitázó felek átlagfizetése mekkorára rúg. A minimálbér hányszorosát kapják azok az emberek, akik a 4, illetve az 5 százalékpontos emelés mellett (vagy ellene) érvelnek. 

Hogyan tudják ŐK képviselni azt a mintegy egymillió honfitársunkat, akik hónapról-hónapra próbálnak megélni, hiteltörlesztéssel és száguldó inflációval szembenézve. Mert ez az állapot - minimálbérből megélni Magyarországon - igazi ketrecharcosokat teremt. Nekünk küzdeni kell. És számolgatni és idegeskedni. Talán ezért sem jutunk el - járványhelyzetmentes időszakban sem - elsőosztályú (?) focimeccsekre, plázákba, könyvesboltokba.

Másra kell a pénz. Kell a pénz. Mi azt is tudjuk : mire. Azt is látjuk , hogy mi egyébre futja a magyar költségvetésből.

Nem sorolom. 1 000 000 ember megrántja a vállát, elfogadja az "emelést" és fogadkozik: "Valahogy kibírjuk..."

Nem kellene kibírni. Jelezni kellene , hogy óriási jövedelemkülönbözőségek vannak. S most már a minimálbéren tengődők is tudják, hogy hülyére veszik őket. Tudják ?! Tudjuk ?! Beszélgessünk:

"Nafigyu' ! Kevés a fizu'... Kitettek a lakásból. Nálad, mizú' ?

Hmm. A család belereccsen, de vótam' Fradi meccsen..."

MinimálMan