Panaszkodik a "méltán híres", magyar vendéglátóipar. nincs turista, nem kell az embereknek a 800 forintos nagyfröccs, marad a menüztetés, no meg hazaszállítás. Ajjaj.

A mekdónác bezzeg dübörög. Hétéves fiammal mi is betértünk ide, egy fagyi erejéig . Ha már a feeling amerikai , yeeee, kértem egy presszókávét is, szigorúan elvitelre. Békésen poroszkálva kezdtünk hozzá a csúcsgasztronómiai termékek beviteléhez, de fiam jelezte, hogy mégis le szeretne ülni. Jó! Éppen mellettünk tátongott egy cukrászda terasza, 10-12 asztal, 0 vendég. A cukrászda ajtaja zárva. Leültünk egy asztalhoz, ő nyalt, én kortyoltam,  beszélgettünk. Idillikus, boldog percek. Már éppen végeztünk volna, amikor megjelenik mellettünk egy "igazi vendéglátós alkat", magyarul: pincér. Köszönés nélkül közli, hogy ez nem a mekdónác terasza és AZONNAL hagyjuk el az egyébként töküres placcot. Magyarán : kidobott minket. anélkül, hogy megkérdezte volna, hogy "esetleg", fogyasztunk-é valamit. Vagy talán még ajánlhatott volna egy üdítőt, pogácsát, "Esetleg".

De nem . Ő a magyar vendéghajtó. Feltételezem, hogy a cukrászdából látták, hogy milyen gyalázatos tettre vetemedett két - láthatóan nem turista - vendég és rászóltak a pincérre: "Hajtsd el őket a ...csába."

No. Felálltunk, elmentünk. Kisfiammal szereztünk néhány boldog percet egymásnak a teraszon és okoztunk bosszús órákat a magyar vendéglátóiparnak. Lehet tovább jajgatni, Magyarország. A fagyi visszanyal.

Mm